Snoggletog Hablaty módra 3. rész – ünneplés

   *Astrid szemszöge*

 Egész éjjel Hablaty mellett voltam. Cserélgettem a kötését, hoztam neki friss vizet, adtam neki gyógyszert, és nyugtatgattam.
– Hablaty... Maradj nyugton, tudom, hogy rosszul vagy, de ha felkelsz, csak rosszabb lesz – toltam vissza az ágyára ismét, amikor felakart állni, mert hányingere volt. Még most sem értem, hogy miért lenne jobb valakinek sétálgatva a hányingere, mint fekve. 
– D-de m-mhi-ndjá-hrt... M-mi-hndj-árht... – fordult a baloldalára, és hányt... Az ölembe. Fintorogva nyúltam egy rongyért, és letöröltem Hablaty arcát. – N-he har-h-agu-hhdj... – nézett rám, miközben a homlokát fogta. Szívszorító látvány volt. 
– Semmi baj – simítottam meg a haját, ő pedig bágyadtan félmosolyra húzta a száját, de aztán rögtön grimaszba váltott. 
  Felálltam, levettem a szoknyámat, és egy vizes vödörbe dobtam. 
– Pihenj. Túl leszel ezen, bízom benned – ismételgettem magam, ráterítettem egy bundát, és leültem mellé. Lehunyta a szemét, és a keze ellazult. Az ujjai még mindig görcsbe rándultak, de legalább a fejét nem szorította annyira. 

   ***

  Hajnaltájt arra keltem, hogy valaki bökdös. Kinyitva a szemem Fogatlant pillantottam meg.
– Fogatlan! Mi a baj? – kérdeztem, és közben a mellettem fekvő Hablatyra sandítottam. – A kötése! Átvérzett – pattantam fel, és az asztalról felemeltem egy adag kötszert. Megvakargattam Fogatlant, és óvatosan felemeltem Hablaty fejét. Lefejtettem a kötést, majd gyengéden rátekertem a nyakára a tiszta anyagot. – Köszönöm, Fogatlan, hogy figyeltél rá – paskoltam meg a fekete sárkány fejét, amit halk dorombolással fogadott. 
 – Megyek, csinálok valami ehetőt, figyelnél rá? – léptem Fogatlanhoz. Megrázta a fejét, halkan morgott valamit, miközben Hablaty felé nézett, aztán az ajtóra. – Köszi – simogattam meg. – Ha megpróbálna felkelni, azonnal szólj – mondtam neki, és letrappoltam a lépcsőn.
  Összedobtam egy szendvicset, töltöttem két pohárnyi hideg vizet nekem, és Hablatynak, Fogatlannak pedig elővettem néhány halat. 
   A szobába lépve elmosolyodtam. Fogatlan nyakát Hablaty ölelte át, miközben halkan szuszogott. Hiába, Fogatlan marad az, aki egyenesbe tudja őt hozni, még ilyenkor is. 
– Hoztam ám neked valamit! – intettem, mire a sárkány izgatottan felkapta a fejét. Szaglászva jött közelebb hozzám. – Tessék – húztam elő a hátam mögött rejtegetett halat. – Megérdemled – guggoltam le hozzá, és a szájába adtam a finomságot. Dorombolva nyelte le őket.
 Óvatosan leültem Hablaty mellé, és az arcát kezdtem fürkészni. Valami megváltozott... Végigsimítottam az arcán.
– Már nincs magas lázad! – öleltem meg a kelleténél hevesebben Hablatyot, így nyitogatni kezdte a szemét.
–A-astrid...? É-én is örülök neked, de... Hol vagyok? Mi történt Dragoval? – ült fel, de szédelegni kezdett, ezért inkább visszadőlt a párnájára. Totális emlékezet kiesés.
– Megszúrta a rozsdás kardjával a nyakadat, amitől vérmérgezésed lett, de úgy látom... 
– Veszítettem, Astrid – szakított félbe. – Nagy vesztes vagyok... – mondta, és csalódottan lesütötte a szemét. 
– Legyőztél egy halálos fertőzést. Te, egymagad – néztem a szemébe. – Ő belehalt volna, de te küzdöttél, Hablaty. Igazi viking módjára – pusziltam meg az arcát (megszúrt a borostája, rossz ötlet volt a puszi), mire újra lehunyta a szemét.
– Inkább alszok még... – húzta jól az álláig a bundát, és fél perc múlva már aludt is. 
– Köszönet Thornak, hogy Hablaty túlélte ezt! – mondtam, és boldogan vakargatni kezdtem Fogatlan oldalát. Boldogan nyalt végig.

       ***

 Két hete, hogy Hablaty az ágyat nyomja. A vérmérgezésnek már nyoma sincsen, de az agyrázkódása miatt nagyon szédeleg, és sokszor hány. Viszont a mai nap a Nagynapja. A 21. születésnapja. A Snoggletogi ünnepséget átraktuk mára, hogy Hablaty is ott lehessen, hiszen mégis csak ő a főnök.

        ***

Reggel első dolgom volt, hogy átmenjek Hablatyékhoz. 
 Meglepetésemre a fiú az asztalánál ült, és valamit rajzolt. Annyira belemerült, hogy észre sem vette, ahogy besurrantam a szobába, és mögé lopództam. Kócos feje mögül néztem, ahogy húzkodja a vonalakat. 
– Ez milyen sárkány? – kérdeztem hirtelen, amitől Hablaty megugrott, és egy vastag vonallal beleszáguldott a lapon lévő élőlény fejébe. 
– A-astrid! – fordult felém összevont szemöldökkel. – Erről leszokhatnál.
– Te meg arról szokhatnál le, hogy így belemerülsz a rajzolásba – vontam vállat, és újra a papírra néztem. – Szóval? Milyen sárkány? 
– Egy új tüskés osztályú sárkány – felelte Hablaty, és letörölte a pólója ujjával a fölös vonalat. – Fogatlannal akkor találtunk rá egy sérültre az erdőben, amikor a medencét díszítettem fel. Gyönyörű sárkány, nem? – kérdezte, és zöld szemei csillogtak az izgatottságtól. 
– De, az. És, hogy vagy? 
– Sokkal jobban. Végre nem kell folyton hánynom – rázta meg magát, mintha kirázta volna a hideg. 
– Örülök! Reggeliztél már? 
– Nem igazáán... – nézett a lap mellett lévő tányérra, amin egy egész sült hering feküdt. 
– Akkor gyerünk! A műhelyben foglak várni, már készen van a Snoggletogi specialitásom – csaptam össze boldogan a tenyeremet, és megpusziltam Hablatyot. – És kérlek... Kezdj valamit ezzel, mert nagyon szúr – böktem az arcára, miközben megvakartam az ajkamat. 
– A-a specialitásod? A-alig várom már! – mondta tettetett mosollyal az arcán. – Mi bajod a borostával? Apámnak lehetett szakálla, nekem nem? – vonta fel a szemöldökét, és zavartan beletúrt a hajába. 
– Majd meglátjuk. Ha jól fog állni, maradhat. De egyelőre nem, folyton csikiz – vontam vállat vigyorogva, és megveregettem a karját. 
– Jól van, jól van. Menj, hadd egyek – lökdösött az ajtó felé, és belepuszilt a nyakamba. Hangosan felnevettem. 
– Látod? Csiklandozol! Mennie kell – mondtam a szemébe nézve.  
  Elmosolyodott, megrázta a fejét, és kitolt az ajtón.
– Később találkozunk! – mondta, majd becsukta az ajtót. 

   ***

  Fél óra múlva Hablaty fütyörészve toppant be a műhelybe.
– Sziasztok! – intett nekem, Halvérnek és az őt átkaroló Kőfejnek.
– Hablaty! Végre, hogy meggyógyultál! – ölelte meg Halvér. Vagyis eltörte a bordáit, de sebaj. 
– É-én is örülhökhh neked – fújta ki magát, és nyújtózkodott egyet.
 Odasétáltam Hablatyhoz, és a kezébe adtam a jaklikőrös korsóját. Miközben elvette, akkorát nyelt, hogy az még nekem is fájt.
– A-arra gondoltam, hogy az ünnepségen előadhatnánk a táncot – próbált meg terelni. 
– Milyen táncot? – néztek rá furán Kőfejék. 
– H-háát... Amolyan eljegyzési tánc, vagyis főképp dal. Apámék mutatták nekem – vakarta zavarában Hablaty a tarkóját, és felmutattuk a gyűrűinket. 
 Halvér izgatottan elkezdett pattogni, Kőfejnek pedig azt hiszem, leesett az álla. 
– Csak nem ártana kicsit begyakorolni... Tudom, hogy próbálgattuk már, de még nem vagyok biztos az egyik mozdulatomban... – magyarázott, és megpróbálta kiönteni a korsó tartalmát, de megfogtam a kezét. 
– Ezt buktad, Haddock. És megjegyzem – ütöttem gyengéden oldalba.
 Megforgatta a szemeit, vett egy nagy levegőt és meghúzta az egész korsónyi likőrt. Csodálkozva néztem a korsóra, aztán az arcára. Pár másodperccel, hogy lenyelte, a feje zöldülni kezdett. 
 – Hablaty, minden rendben veled? – kérdeztem, és kezdtem komolyan megijedni. 
 – P-peerszeeee – nyújtotta el a szót, de a kezét inkább rátapasztotta a szájára. 
 – Jóó... – feleltem az arcát fürkészve. 
  Hirtelen összegörnyedt, a kezembe nyomta a korsót, és egy nagy vödörhöz rohant, hogy hányjon.
– Ahh... Finom volt, nem? – tettem a hátára a kezem nyugtatóan, ő pedig megpróbált felállni, és rámmosolyogni, de újra hánynia kellett.
 Percek múlva izzadtan, és kipirultan állt fel, lemosta az arcát,  (A mellesleg végre borosta mentes, puha arcát, éljen!) és leültünk egy padra. 
– Ennyit a reggelimről – nézett csalódottan a plafon felé Hablaty.
– És ennyit a jaklikőrömről. Erre az évre megúsztad, mert biztos az agyrázkódásod miatt hánytad ki, de jövőre innod kell. Figyelni foglak... – méregettem gonosz vigyorral. 
– Jól van, jól van – paskolta meg a combomat, mire elkezdtem pirulni. Elkaptam a fejem. – Gyertek, srácok, még fel kell díszíteni a termet – mentett ki rögtön, felállt, és megfogva a kezem felhúzott a padról. 
 Tátogtam neki egy köszönömöt, ő válasz gyanánt pedig csak rákulcsolta az ujjait az enyémekre, és elindultunk.
                                                                                    ***
A Nagyterem már nyüzsgött az emberektől, amikor Hablattyal, Halvérrel, Takonypóccal, és az ikrekkel megérkeztünk. A kezünkben mind egy nagy dobozt szorongattunk, amik tele voltak fenyőágakkal, lampionokkal, egősorokkal, és egy hosszú, méretre vágott bőrdarabbal. Az utóbbira festettük fel Hablattyal, hogy "Boldog Snoggletogot!". 
– Két órát adok mindenkinek, hogy végezzen a részével, utána találkozunk sárkányokkal a főtéren, a nagy fánál, fel kell azt is díszíteni, oké? – adta ki a parancsot Hablaty. Mindenki bólintott, és a csapat szétszéledt. 
 Én Hablaty után mentem a tűzhely melletti "főnöki asztalhoz". 
  Ledobtam a dobozomat az asztalra, és leültem Hablaty mellé a padra. Előkapart néhány kócos ecsetet, és pár tubusnyi piros festéket. Utána kiterítettem a fehér anyagot, kezembe vettem a legszimpatikusabb ecsetet, és festeni kezdtem a szögletes B betűt.

                                                                                     ***

 Egy ideig szótlanul alkottunk, hallgatva az emberek nevetéseit, és szinte egymásba olvadó beszélgetéseiket.
– Hogy vannak a fiókák? – tette le az ecsetét óvatosan Hablaty az asztalra, és rámemelte mély, smaragdzöld szemeit. 
– Jól! Viharbogár elképesztő anyuka, ezt idén is bebizonyította. Viszont... – kezdtem csalódottan, és lehajtottam a fejem. – A kis Virág elpusztult. Tegnap este, amíg nálad voltam... 
– Te mindent megtettél, nem a te hibád – ölelt át Hablaty rögtön, és folytatta. – Minden fészekben van ilyen, te is tudod, Astrid – lassan bólintottam. 
– Pedig beakartam mutatni neked... Tetszettetek volna egymásnak. Ő is mindig a saját feje után ment. 
– A többieket még bemutathatod nekem – mosolygott rám kedvesen.
– Tényleg! Imádni fogod őket, higyj nekem.
– Hiszek én – felelte, és belepuszilt a nyakamba. Annyira próbáltam visszatartani a kitörni készülő sikolyomat, hogy valami nyüszítéshez hasonló jött ki a számon. 
 Nevetve folytattuk a festést.

         ***

 Két órányi kemény koncentrálás után, hogy ne fessem össze Hablaty arcát (szereti provokálni az embereket a dalolászásával), végeztünk a felirattal. 
  Hablaty büszkén nézte, ahogy kifeszítette pár segítőkész falu-lakó a munkánkat.
– Gyere, nézzük meg, hogy haladnak a többiek – ragadt karon, és rángatott el a bejárat felé.
 Kőfej és Fafej éppen Böffön és Töffön álldogáltak, hogy feltudjanak rakni egy színes égősort. Körülöttük már az összes fent virított. 
– Hogy álltok? – kérdezte őket Hablaty. 
– Nem mintha nem látnád... Ez az utolsó égő, amit a dobozban találtunk, és hely sincs már felakasztani többet – szólt bölcsen Fafej, és leugrott Töffről. 
– Értem. Lássuk a többieket.
  Ezután négyen, vagyis öten, vagy hatan (két fejű sárkány... Két személynek számít?) mentünk a nagy tűzhelyhez, ahol Halvér ügyködött éppen. Fenyőágakat rakosgatott körbe nagy precizitással a kövön, és bele arany, és piros színű, fényes díszeket. 
– Hablaty! Hát ti? – pattant oda hozzánk izgatottan.
– Végeztünk – mutatott Hablaty a háta mögé, a kifüggesztett bőr felé. 
– Én is, csak még megigazítottam – paskolgatott mosolyogva egy ágat. 
– Takonypóc maradt hátra – indult meg Hablaty az asztalokhoz. 
– Öhm... Én úgy látom, készen van – mutattam összevont szemöldökkel a sisakját igazgató, Kampóval veszekedő viking felé.
  Hablaty pár megrázta a fejét, és keresztbe tett kézzel fordult a csapathoz.
– Oké, akkor nyomás, a főtéren találkozunk, hozzátok a sárkányaitokat! – mondta, és mindenki elindult a főbejárat felé. Én úgy elbambultam, hogyha Hablaty nem állt volna elém, nekimentem volna egy oszlopnak.
 Kérdőn nézett rám.
– Mi a baj? – vállat vontam.
– Gondolkodtam. És semmi.
– O-okkéé... – nyújtotta el a szót, megfogta a kezem, és a többiek után futottunk. 

  ***

 Napnyugtakor végeztünk a fázással (nagy volt a káosz, nehezen lehetne elmesélni), és a Nagyterembe mentünk, mert kezdődött az ünnepség. 
  De előtte felvettem a kék köpenyemet, és kiengedtem a hajam, ami ezáltal göndör tincsekben omlott a vállamra.
  A nehéz ajtót Hablaty tolta be előttem, és átkarolt, miközben körbe néztünk.
  A teremben mindenfelől harsány nevetés, és hangos beszélgetés hallatszott. Valka Bélhangossal beszélegetett, kicsit távolabb tőlük pedig a banda iszogatott és nem túl kultúráltan társalgott a lassan törzshelyünkké váló asztalnál. 
  Mikor melléjük értünk, Fafej a földön fetrengett a röhögéstől.
– Miről maradtunk le? – kérdeztem, és leültünk Halvér mellé. 
– Fafej feldugott az orrába egy sza-hahalvéthát – mondta a szemét törölgetve Takonypóc. Félrenyeltem a vizemet, amiből megkíséreltem kortyolni egyet, és köhögve csapkodtam az asztalt. 
– Nyugi – veregette meg a hátamat Hablaty. 
– Nyugodt – krákogás. – Lennék – újabbat köhintettem. – Ha – megint. – Kapnék levegőt. Végre – sóhajtottam. 
 Fafej vigyorogva ült vissza a helyére.
– Mondtam, hogy megcsinálom – boxolt bele Kőfej vállába. A lány erre röhögve ütött vissza, Fafej lefejelte, és elkezdtek verekedni a földön.
– A barátnőd... Igazán nőies – motyogta Hablaty Halvérnek. 
– Mintha a tiéd az lenne... – vágta rá Takonypóc meggondolatlanul. Lendült a kezem az asztal fölött, és nagyot csattanva találkozott össze az arcával. 
– Takony, így sosem lesz barátnőd – ingatta a fejét Halvér.
– Százszor jobb barátnőm lesz, mint nektek, majd meglátjátok – felelte felvágósan, mire Halvér és én felmordultunk. 
– Ha egyáltalán lesz... – tette hozzá Hablaty hülyén vigyorogva. 
– Soha ne mondd, hogy soha – emelte fel a kezét Takonypóc. 
– Igazad van, talán összejössz egy sárkánnyal. Nem rossz ötlet – oltotta tovább Fafej. 
– Sárkánnyal? Fiúk, ne legyetek már ilyen gonoszak! – szóltam rájuk, és ártatlan mosolyt küldtem Takonypóc felé. 
– Kösz, Astrid.
– Még nem fejeztem be... Az se biztos, hogy egy kő beléd szeret egyszer – tettem karba a kezem, és hallgattam a többiek nevetését.
– Át lettél vervee! – pacsizott le velem Fa és Kő. 
– Fogjátok be... – motyogta Takonypóc szemét forgatva. 
  Épp abbahagytuk a röhögést, amikor valaki megbökte a vállamat. Érdeklődve néztem fel a mögöttem álló Valkára.
– Hablaty mondani szeretne valamit... – biccentett a fejével a fő-asztal előtt álló, kanalát és korsóját egymáshoz ütögetve figyelmet kérő, féllábú vikingre. Észre sem vettem, hogy otthagyott minket. 
 Odamentünk, és Hablaty beszélni kezdett, amint elcsitultak az emberek. 
– Mindenkitől szeretnék bocsánatot kérni, hogy késnünk kellett a mai ünnepléssel... – megráztam a fejem, és a vállára helyeztem a kezem, bíztatóan nézve a szemébe, amikor odafordult. – És szeretnék mindenkinek boldog Snoggletogot kívánni. Ezennel megnyitom az idei ünnepséget! Köszönöm a figyelmet! Másodszor pedig, szeretném átadni a legjobb csapatnak az ajándékaikat – fordult a kis csoporthoz, lejjebb halkítva a hangját. Mi mosolyogva néztünk vissza rá, az emberek pedig hamar rájöttek, hogy már nem hozzájuk szól a törzsfő, így nem is zavartatták magukat tovább, újra nagy zajt kezdtek el csapni. 
– Halvér – nyújtott át a fiúnak egy nagy, lapított téglalap alakú csomagot. – Sokat gondolkodtam, hogy minek örülnél igazán... Ez tűnt a legjobbnak – fejezte be, közben Halvér pedig széttépte a csomagolást, és csillogó szemekkel lapozta fel a rajzokkal teli könyvet. 
– Ez az, amire gondolok...? – kérdezte hitetlenkedve, mire Hablaty bólintott. – Eszméletlenül nagyon-nagyon-nagyon köszönöm! – szorította ki egy öleléssel (vagyis bordatöréssel) a barnahajúból a szuszt. 
– Nincshhh mit – veregette meg Halvér vállát. – Takony, neked egy új sisakot csináltam. Kampó már kezdi tönkre tenni a mostanidat – lépett hozzá. 
– Wow... Kösz, Hablaty – ölelte át zavartan Hablaty vállát. Mi baja van ennek?
– Kő, Fa, nektek csináltam egy-egy új fejszét, hogy legyen mivel verekednetek – mutatott maga mellé, ahol az asztalnak döntve volt két művészien megmunkált, szarvasbőr markolatos fejsze. Az ikrek leesett állal vették el a csillogó fegyvereiket, és azonnal egymásnak estek, hogy felavassák.
– A-astrid, te pedig... – fordult felém, és elkezdett matatni a zsebében. Előhúzott egy nyakláncot, amin egy piros medál lógott. A medál a Fogatlan műfarkán lévő jelképet ábrázolta. – Ezt kapod – bújtatta át a  kezem alatt, amivel felemeltem a szőke loboncomat, hogy felcsatolhassa a nyakamba.
 Könnyezve néztem a szemébe. Hirtelen olyan közel került hozzám, hogy éreztem a bőrömön a meleg leheletét, mély, smaragdzöld, szinte világító szemében elvesztem, megszűnt körülöttem a zsibongás. Óvatosan átkarolt, magához húzta a derekamat, és rátapasztotta forró ajkait az enyémre. Olyan visszafogottan, de mégis merészen csinálta, olyan Hablatyosan. Beletúrtam a hajába, és azt kívántam, bár örökké enyém lehetne a pillanat. Hablaty megérezhette ezt, mert elnyújtotta a csókot. Miután szétváltunk, egymásnak döntöttük a homlokunkat. 
– Köszönöm... – morgmogtam a nyakába, miközben szorosan magamhoz húztam, mélyen beszívva az illatát, és megöleltem. Nem válaszolt, csak hosszasan ölelt, aztán eltolt magától, és egy lila virágot tűzött a hajamba.
– Na, most adtam oda az összes ajándékot – mosolygott rám, és megjelentek az édes gödröcskéi.
    Az este további részében eltáncoltuk és elénekeltük a Tánc és Álmot (mondtam már, hogy Hablatynak milyen jó hangja van? Mint valami operában játszó énekes, eszméletlen, egész nap hallgatnám...), rengeteget nevettünk (Kő és Fa alkotott, egymást hívogatták ki olyankra, hogy "meg kell innod 4 pohár vizet másfél perc alatt", vagy "meg kell enned egy papírlapot", vagy éppen "meg kell nyalnod Böff és Töff karmát". A játék egyre durvult, ahogy kezdett feldobódni a kedvük, "pár" szelet rumos pite után.), és degeszre ettük magunkat. A többiek nem úszták meg a likőrömet, inniuk kellett. 
                                                                                    ***
  Hajnali négy lehetett, amikor Hablattyal meguntuk a vihogó társaságot, és inkább elmentünk repülni.
  
Ajánlott zene:
https://www.youtube.com/watch?v=r9TanR_3M0o
(Ez a jelenet amolyan 6. évforduló szerűség ünneplése :D És kis ismétlés:3 És sajnos ide csak olyan gifeket lehet találni, amiken még fiatalkák Hablatyék)

  A hűvös szél az arcunkba a vágódott, ahogy Fogatlan pördült-fordult a felhők között. 

– Hat éve itt kezdődött minden... – bújtam szorosan Hablatyhoz mögötte ülve, mire ő megsimította a kézfejemet. A hideg végigfutott a gerincem mentén az érintésére. Annyira jó volt olyan közel tudni magamhoz... 
  Fogatlan morogva tört utat a sűrű, fehér fellegek közt, és elénk tárult az északi fény.

 A szivárvány szinte minden színében pompázott.

 Megpróbáltam megfogni egy vattacukorhoz hasonló felhőt mellettünk, de az porfelhővé válva szállt el az ujjaim közt.

   Visszatoltam a fülem mögé egy rakoncátlan göndör tincset, és ámuldozva hajtottam Hablaty vállára a fejemet, ahogy megpillantottam az alattunk elterülő Hibbant-szigetet. Néhány házban még fények pislákoltak, de elvegyültek a fehér hóval. Olyan volt, mint egy nagy, csillogó hófelhő a tengeren.

                                ***

  A medencénél szálltunk le, és leültünk egy sziklára beszélgetni... Nagyrészt beszélgetni.
– Végül jobb volt ez a nap, mint vártam... – mondta vállatvonva Hablaty.
– Igen, nagyon jó volt. A kedvencem Takony beégetése volt. Viszont a sisak nagyon rendes volt tőled – karoltam át, és borzoltam meg puha, barna haját. – De figyelj – néztem komolyan zöld szemeibe, amiken érdeklődés telepedett meg. – Nincs valami köztetek? – Hablaty felnevetett, oldalba ütött, és futni kezdett, ugyanis utána eredtem, hogy megkapja méltó büntetését a meggondolatlan lépéséért.