4. rész | Kiképzés |

Másnap Hablaty korán kipattant az ágyából, felcsatolta a lábát, és magára terítette a bundáját, aztán kiosont a kabinjából, egyenesen a hajó orrhoz.
Ezer meg egy gondolat kavargott a fejében, arról, hogy vajon mibe fognak keveredni ismét, arról, hogy mire készülhet Drago bosszú gyanánt, vagy épp arról, hogy a Snoggletogi mulatságra már otthon lehetnek-e. Az utóbbival együtt rögtön eszébe jutott a leánykérés, a szülei dala, amit nem ártana addig gyakorolnia is valahol. Meg hát az egészet ki is kell tervelnie. Tudta, hogy az apja már odaígérte őt a Hofferson lánynak, de így, majdnem huszonegy évesen már kissé megrémisztette a dolog. Tisztában voltak vele mindketten, hogy ideje lenne tovább lépni, ez tény. De emlékezve Astridra, amikor indulóban volt a kapcsolatuk, tartott Hablaty a választól. Hiszen... Odin szerelmére, még is csak Vakmerő Astrid Hofferson kezét készül megkérni! Az érdekes gondolataiba merülve észre sem vette, hogy Astrid oda állt mellé.
– Már megint mi a baj? Vagy egy órája itt állsz, még azt a Rettenetes... – nem fejezhette be, mert Hablaty a szavába vágott, ahogy leszedte a kis papírköteget az állatka lábáról, és szét nyitotta azt.
– Hibbantról jött – csak ennyit mondott, a többit belefeledkezve olvasta magában. Astrid óvatosan megbökdöste, de nem reagált.
– Hablaty, kérlek, nem látok a fejedbe – pedig néha jól jönne... - tette hozzá magában. –, hangosan olvasd! – fejezte be a mondatot kicsit erélyesebben a szokásosnál. Erre Hablaty eltorzult arccal nézett fel egy pillanatra, majd újra a papírra, és vissza.
– A-azt írja... Hogy levél érkezett Hibbantra Dragotól. Hadat üzent nekünk, és van egy zsoldos serege, és néhány sárkánya. Pár száz ember, de számkivetettekről beszélünk, tehát erejük teljében vannak, ha harcról van szó. Három hónap múlva támadják meg a falut, ha... – megakadt néhány pillanatra, sóhajtott egyet, és mint akinek égetik a szavak a száját, folytatta. – Ha nem küzd meg vele a törzsfő, vagyis én – Astrid döbbenten bámult a fiúra. Megnyugtatóan vállára helyezte jobbját.
– Legyőzitek, hidd el – súgta a fülébe lágyan, mire Hablaty heves fejrázását kapta válaszul. Kérdőn nézett a smaragd zöld szempárba, ami szikrákat szórt dühében, de egyre inkább csalódottság telepedett rá.
– Nem jöhet velem sem sárkány, sem ember, csak kard, és egyéb fegyverek kísérhetnek utamon. Egyértelműen végem van – horgasztotta le a fejét, de persze továbbra is pörgött az agya, megállás nélkül keresve a megfelelő tervet, amivel elkerülheti a halált. A lány meghökkent.
– Mit fogsz tenni...? – kérdezte, előre félve a választól, hisz tudta, hogy Hablaty semmiképpen sem fog megfutamodni. Tovább fürkészte a szemeit, amikben hirtelen elszántság jelei mutatkoztak meg.
– El fogok menni hozzá. M-megküzdöm vele. Már csak... Egy kemény kiképző kell nekem – nézett mélyen Astrid szemébe.
– Természetes, uram – nyomott vigyorgva egy puszit a fiú arcára.
– Szólok Johannak, hogy innentől mi fordulunk, vissza megyünk Hibbantra, te keltsd fel Halvért, hogy szedelődszködjön, vége az utazásnak! – hadarta Hablaty, és a kedves kis gesztus viszonzását követően elsietett a szobák felé.

***

Három napja tértek vissza az utazásból Hablatyék. Astrid komolyan vette a feladatát, nem nagyon hagyta pihenni, vagy akár pislogni az ifjú főnököt, akinek az állóképességét kezdték megtépázni a rengeteg papír munka melletti hajnali 6-tól déli tizenkettő óráig tartó intenzív kiképzések. Volt ott sós zsákokkal való futkarozás megbolondult vaddisznók elől, sós zsákokkal a háton való napi 50 fekvőtámasz, napi 40 felülés, napi (kábé) 6 liter friss víz megivása, és magára borítása, izzadtság ellen, célba lövés íjjal, szekercékkel, és hasonló eszközökkel, amik legalább nyomtak 5 kilót. Tehát jól ráment Astrid annak a ténynek a kiköszörülésére, miszerint Hablaty nem épp a legeslegfejlettebb izomzattal rendelkező viking volt a faluban.

A negyedik kiképzés napja viszont más volt. Mikor Hablatyot lelökte Astrid (nála ez jelenti a "jó reggelt, álomszuszék, ideje edzésre menni-t") az ágyból, szólt neki, hogy mindenképp jól reggelizzen meg, egyen valami olyat, amiben van tápanyag is, nem csak kenyér, méz, meg ilyenek, és a kardjával együtt menjen ma kivételesen az aréna helyett a medencéhez az erdőben. Így is tett, megfogadta a tanácsot. Adott enni Fogatlannak, megvakargatta egy kicsit, aztán a nadrágjára felcsatolta az övét is, arra pedig a tegezt, amiben a tűzkardját tartotta, meg hozzá a cipzárhát-gázos bombákat is. Leérve az emeletről meglátta a nagydarab csirke combokat a fa asztalon, mellette pedig néhány szelet kenyeret. Gyorsan befalta (na jó, Hablaty nem tud gyorsan enni, mondjuk inkább, hogy Hablatyosan gyorsan) a reggelit, s el is rohant a medencéhez vezető titkos út felé.
Odaérve levegőt is elfelejtett venni. Odin szakállára, Astrid jól ki tett magáért! - gondolta magában, és intve egyet a lánynak, lemászott a tóhoz.
– Csak hogy végre megérkeztél! – verte vállba nevetve, amit Hablaty már kevésbé díjazott, de nem ellenkezett, udvariasan (nem kellett volna) nevetgélt. Astrid rögtön kiszúrta a hamis röhögést, és előrántott egy zsák... Só! Megint só... - morgott magában Hablaty.
– Mielőtt használatba vennénk a bójákat, céltáblákat, és a küzdő-teret, jöhet egy kis bemelegítés! – adta ki a parancsot, a fiú pedig nehézkesen feldobta magára a zsákot, ami nyomhatott vagy 6 kilót. Honnan talál vajon Astrid ilyen zsákokat?! - kérdezte magától már negyedszerre, de továbbra is tanácstalan maradt.
Kettő elkeserítően hosszúnak tűnő órányi só-hordás után végre jöhettek a fekvőtámaszok és a felülések. Ezen viszonylag hamar túlestek (bár Hablaty a 36. fekvőnél majdnem összeesett, azért kitartóan küzdött), jöhetett végre az izgalmas része a dolognak.
– Neki kezdünk a kiképzésed harci oldalának. Cél, hogy ne ess el a lábadban, miközben véletlenül sem nézel a földre – itt Hablaty döbbenten meredt a komolyan beszélő lányra, de igazat adott neki. –, és természetesen el kell hogy sajátítsd a kardforgatás minden módját. Emellett nem árt, ha ki tudsz védeni néhány, célba érve akár halálos mozdulatot, arra az esetre, ha a kardod kiverődne a kezedből – összegezte a tervét. – Mit gondolsz, teljesíthető? – nézett kérdőn Hablatyra, aki elszántan összefonta a karjait, majd bólintott. – Akkor hát kezdődjön a munka! – csapta össze a tenyereit, és szekercéjével a kezében közel lépett a fiúhoz. – Kapd elő a kardodat, sárkányfiú! – adta ki a parancsot, mire az kirántotta a tegezből, és lángba borította a fegyvert. Astrid elégedetten pihentette meg szőrme bundás vállán a szekercéjét. – Nem rossz, nem rossz. A reakció idődön nem kell legalább dolgoznunk.
– Oh, köszönöm, hölgyem – vigyorgott Hablaty bénán, és mindketten elröhögték magukat.
– Csináld utánam! – kiáltotta Astrid hirtelen, és szekercéjét fenyegetően tartva rohanni kezdett néhány fa-bábu felé. Suhintott néhányat, a bábuk fejei pedig mintha vajból lettek volna, elváltak a nyak-résztől, majd a porba estek. Ezután a lány tovább futott, újabb festett fa emberek fejei nyisszantódtak le. A következők a céltáblák voltak. Leszámolt 3 métert a táblától, meghúzott a lábával egy vonalat a földbe, megállt rajta, célzott, majd repült is a szekerce, egyenesen a piros pontba. Oda sétált a táblához, kiemelte a fegyvert a vastag fából, és Hablatyhoz lépett, akinek idő közben leesett az álla.
– Tudtam én, hogy jól bánsz a szekercével, de ez lenyűgöző gyakorlat-bemutatás volt! Azt hiszem, nehéz lesz űberelni... – indult vissza a kiinduló ponthoz. Odaérve előkapta a kardját, lángba borította a nyálkával, és a bábuk felé vette az irányt.

– Egész jó volt – dícsérte meg Astrid, mikor Hablaty kivette az égő (hát igen, kicsit lángra kapott...) táblából a kardját. – Még ennek a gyorsaságán kell javítani, de összességében ügyes, Haddock – nézett a tarkóját zavartan vakargató fiúra. – Mutatok még pár feladatsort, amit meg kell csinálj, aztán "szabad-foglalkozás" – mutatott idézőjeleket a levegőbe.
– Rendben – bólintott Hablaty, és követte Astridot.
***
Másfél óra múlva Hablaty fáradtan dobta le magát egy sziklára, mellette pedig Astrid ücsörgött. Végtagjai szinte égtek az izomláztól.
– Holnap kapsz egy nap pihenőt – törte meg egy idő után a rájuk telepedő csöndet Astrid, a fiú pedig hálásan sóhajtott fel.
– Kösz, ideje volt már – felelte, és halványan rámosolygott a szőkére.
– Nem repülünk egyet? – vetette fel az ötletet kisvártatva a lány. – Mostanság... Elfoglalt vagy.
– Sok probléma van ezzel a faluval... Több, mint gondoltam – vett egy mély levegőt. – M-már értelmet nyert, hogy apám miért keveredett haza folyton éjfél után. És az is, hogy amikor beszélgetni akartam volna vele kicsit, rám mordult, hogy sok a dolga, és elvonult, vagy a Nagyterem felé, vagy a kikötő felé. Főnöknek lenni kemény-dió, hozzá kell szokjak... – mondta, és a földet kezdte bámulni. Astrid óvatosan átkarolta jobbjával, mire folytatta – De válaszolva a kérdésedre... Nagyon szívesen megyek veled repülni – emelte csillogó zöld szemeit a lány arcára.

*FANGÖRCS*

– Akkor gyere, menjünk a sárkányokért – állt fel először Astrid, magával rántva Hablatyot, aki erre halkan felszisszent, és elindultak a falu felé.
***
A nap már a horizont tetején delelt, s hűvös szél kapott az éjfúria, és a siklósárkány szárnyai alá. Lovasaik gondolataikba mélyülve ültek a nyergekben.
– Te, Hablaty, figyelj... – kezdte zavartan mosolyogva Astrid, ahogy a füle mögé simított egy szőke, szél által gonoszan az arcába fújt tincset.
– I-igen? – nézett rá kérdőn egy pillanatra, de azonnal visszakapta tekintetét az alattuk elsuhanó felhőkre.

– Amit Valka mondott ebédnél... – a fiú arca ekkor halvány piros színbe váltott a szeplői alatt. – Meg fogod kérni a kezemet? Mármint, persze, ez előbb-utóbb meg történik majd... És természetes, hogy örülnék neki, hiszen fontos... Fontos vagy nekem... De kicsit megrémít a gondolat – fura mosoly ült az arcára, és lassan fülig lángvörös lett a feje. – Évekig játszottam, hogy csak egy nagyon jó barát vagy nekem, akinek tisztelem a döntéseit. Aztán... Egyre inkább éreztem azt, hogy talán ideje lenne mutatnom valamit feléd. Valami olyasfélét, amit te mindig is kimutattál. Tudod, valódi érzelmeket. Én sosem szerettem ezeket "kirakni a kirakatba" – mutatott maga mellé idézőjeleket az ujjaival. –, de Hanga egyre gyakrabban világított rá, hogy az élet túl rövid, ki kell mutatnom az érzéseimet – idézte Hanga két évvel azelőtti mondatát, ami azóta is nyomot hagyott benne. – És hát... Bevallom, igaza volt. Onnantól kezdve megpróbáltam mellőzni a késztetést, hogy tereljem a témát, ha kettőnkről volt szó. Most pedig tényleg el fogjuk magunkat kötelezni, amellett élhetek majd, aki segített túllépnem a problémáimon, az a srác, akiről öt éve még azt sem gondoltam volna, hogy túléli azokat a portyákat – nosztalgiázott, mire Hablaty felé fordította fejét, és halkan felmordult, összehúzott szemöldökkel. Astrid megadóan feltette két kezét.
– Valljuk be, Fogatlan megismeréséig jó nagy bajkeverő voltál – piszkálta tovább. – Ha jobban belegondolok, most is az vagy, de Hibbant legnagyobb örömére kezded kinőni.
– Mintha te nem lennél benne minden ilyen ötletemben – vetette oda Hablaty hülye vigyorral az arcán.
– Ott a pont – vont vállat Astrid.
– N-ne aggódj... Minden oké lesz.
Néhány percig repültek még a felhők felett, amikor Hablaty és Fogatlan ereszkedni kezdett, őket pedig követte Astrid, Viharbogárral. A szél kezdett felerősödni, ahogy megpróbáltak leszállni a korábban Sárkányhónaljnak elnevezett kiálló szikla szirten. A landolást követően a két fiatal viking lepattant sárkányaikról, azok pedig amint arrébb lépkedtek gazdáik, elfutottak, hogy fogócskázzanak egyet.

Ezúttal Hablatyék nem a gyönyörű panorámára nyíló perem felé mentek, hanem a fák és sziklák közé.
– Min töröd a fejed? – kérdezte Astrid, miközben hátrafordult egy pillanatra. Meg mert volna rá esküdni, hogy valaki figyeli őket.
– A-azon, hogy miért van rossz előérzetem – felelte, és az időközben melléjük érő Fogatlanra és Viharbogárra nézett. Az éjfúria hegyezte fekete nyúl-szerű füleit, a sikló pedig furán kapkodta a fejét. Mindkettőjük pupillája összeszűkült.
Hirtelen egy árny suhant el mellettük a fák között. Hablaty és Astrid dermedten készültek fegyvert rántani, a siklósárkány fenyegetően borzolta tüskéit a farkán, Fogatlan pedig készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban lőjön.

A titokzatos lény ügyesen mozgott a vékony törzsű fák közt, egyre közelebb merészkedve a kis csapathoz. Aztán előugrott a bokrok közül egy vörösen izzó, sőt, lángoló, termetes sárkány. Tüskés feje két-két oldalt kissé lapított volt, hosszú, tekergőző nyakát most jól összehúzta, akár egy támadni készülő vipera. Szárnyain egy-egy lángoló karom meredezett, farka végén lévő szárnyaiból pedig lángcsóvák csaptak ki. Élénk piros karmai alatt égett a talaj. Hasán és nyakán egy kunkori piros vonal húzódott, szürke pikkelyes testét kicsit megvilágította. Az egész sárkány égett, de nem mintha zavarta volna őt ez a tény.

Bocsi a borzasztó minőségért :( 

Csak elszántan morgott, és füstölögtek az orrlyukai. Hablaty már indult volna felé a lángoló kardjával, amikor Fogatlan tágra nyitotta a szemeit, a pupillái normális méretűre tágultak, és érdeklődve közeledett a vad sárkány felé.
– Mi a... – torpant meg Hablaty, és értetlenül nézte a jelenetet. Az égő hüllő szemein mintha egy pillanatra a felismerés szele csapott volna át, enyhültek a tűzcsóvái, és boldogan dörgölőzött az éjfúriához.

Sziasztookk! Nos, ez a rész is elég hamar készen lett. Ti mit szóltok ahhoz, hogy szinte hetente vannak új részek? Szerintem ameddig tudom, és engedi az ihletem, időm, marad ez a felállás. Az ERŐSEN Hiccstrid-jelenet ebben a részben szerintetek milyen lett? Túlságosan érzelgős, vagy elfér? Írjátok meg hozzászólásban, ezzel kapcsolatban eléggé bizonytalan vagyok, de úgy gondoltam, ráfér még a történetre pár ilyen részlet. Holnap pedig mindenképpen nézzetek fel a blogra, mert ha minden igaz, lesz egy érdekes bejegyzés. ^^

HICCSTRIID
Talán jeleznem kellett volna a spoilert? Hupsz xdd