Snoggletog Hablaty módra 1. rész – a hívatlan vendég

Sziasztok! :D
Gondoltam, hozok nektek egy 3 karácsonyi (avagy Snoggletogi) különkiadást. ^^
Amit tudni kell róla: Az alap sorozatomban játszódik, de ahol az be van éppen fejezve, (vagyis hogy összetalálkoznak egy új sárkánnyal) az csak a karácsonyi részek után fog folytatódni. 3 részesre tervezem ezt a különkiadást. Azt hiszem ennyi lenne a lényeg.
U.i.: Ajánlanám Beninek a rész egyes jelenteit!XD
Jó olvasást! :3



Az utóbbi időben még a szokottnál is kevesebbet látták a törzsfőt a Hibbant-szigetiek. Astriddal az ünnepekre abbahagyták az edzéseket, így Hablatynak volt ideje, hogy feldíszítsen egy helyet, és gyakoroljon. Ha össze is futott valaki vele, csak pár szót tudtak váltani, Hablaty már is lerázta őt egy ,,Bocsánat... De most sürgős dolgom van, majd később megbeszéljük...-el".
A fiú együtt kelt a nappal, hogy aztán elmenekülhessen egy eldugott helyre Fogatlan hátán. Délután visszatért a faluba, hogy ott is sürögjön-forogjon, hiszen kemény, dermesztően hideg tél köszöntött be hozzájuk.

*Hablaty szemszöge*

Reggel arra eszméltem fel, hogy nyálas az arcom. Kinyitottam a szemem, és Fogatlan hatalmas szemeit láttam meg, amint érdeklődve pislognak rám. Nyitotta a száját, hogy végig nyaljon, de gyorsan megállítottam.
– Kelek már pajti, kelek – motyogtam, ahogy megvakargattam a nyakát, amit hangos dorombolással fogadott. – Kösz az ébresztőt – ültem fel az ágyon, letörölve az arcomat. Álmosan néztem körbe a szobámban. Megragadtam a mellettem lévő székre lerakott műlábamat, és jobb lábon ugrálva felcsatoltam. Ezután a szekrényemhez léptem, le szenvedtem magamról a pólómat, belebújtam egy frissebb illatot árasztó zöld hosszú újjúba, beleraktam a lábamat egy bélelt csizmába, és a hátamra dobtam egy vastag bundát. Intettem Fogatlannak, és kiléptünk az ajtón. Az alsó szinten kivettem a halas kosárból néhány heringet, és Fogatlannak dobtam. Nem kellett csalódnom, mind a szájában landolt, rágott rajtuk párat, majd lenyelte. Magamnak csomagoltam egy jakszendvicset (bár étvágyam az nem volt), egy kulacsba töltöttem vizet, ezeket pedig beraktam egy ütött-kopott, fél farkú éjfúriát ábrázoló vállpántos szövet táskába. Megfogtam a hideg kilincset, löktem a nehéz faajtón egyet, ami nyikorogva engedte be a halvány, narancssárga napsugarakat. Szemem elé kaptam a kezem, ugyanis a vastag, szinte világítva fénylő hóréteg ki akarta égetni a szemgolyóimat. Az éjszaka leesett az első hó! Snoggletog előtt három nappal már ideje volt. Az arcomat megcsapta a hideg szél, aminek a süvítését egész éjjel hallgattam. Beleborzongtam, és felültem Fogatlan nyergébe. Kattant a kengyel a baloldalon, szétnyílt a műszárny, aztán villámgyorsan emelkedni kezdtünk a felhők felé.

Zeneajánlás a repülős jelenethez:
https://www.youtube.com/watch?v=fh_doTIrFRo


– Pajti, zuhanunk egyet? – kérdeztem, amikor már a fellegek felett repültünk. Fogatlan játékosan megrázta a fejét, és felnézett rám, amolyan "benne vagyok!" tekintettel.
Kiszedtem a fémlábam a kengyelből, és elrugaszkodtam Fogatlan feje fölött.
– WOHOOO! – kiáltottam mosolyogva, és néztem, ahogy a sárkányom fogatlan mosolyra húzza a száját, miközben velem szemben pördül párat zuhanás közben.

Követtem a példáját, és egészen addig élveztük az arcunkba vágódó szelet, amíg már csak pár méter választott el minket a tengervíztől.
Fogatlan felém fordította a hátát, én közelebb férkőztem hozzá, bepattintottam a bal lábamat a kengyelbe, a másikkal pedig a jobboldaliba támaszkodtam. Közvetlenül a víz fölött nyitottam csak szét a farkát, ő pedig hatalmas fekete szárnyait tárta szét.

Saját rajz. Bocsi a minőségért. ><

Szeltük a hullámokat, elképesztő sebességgel, kikerültünk néhány vízből kiemelkedő sárkányt, aztán szlalomoztunk néhányat az elénk kerülő, tengerből magasan kiemelkedő kőoszlopok között.

Ezután ismét az ég felé vettük az irányt.

Nagyon élveztem a repülést, de a dolgok komolyabb oldalával is kellett még a délelőtt foglalkoznom. Leszálltunk az egyik kis szigetre, ami a legeldugottabb volt tudomásom szerint. Leszálltam a sárkányomról, és elkezdtem fel-alá sétálgatni.
Mikor úgy éreztem, meg van az újabb terv, kihúztam magam, és közvetlenül Fogatlan elé álltam.
– Astrid. Astriid... A-astrid... – dadogtam, Fogatlan pedig érdeklődve döntötte oldalra a fejét. Sóhajtottam egyet, hogy újra nekifussak. – Astrid... Ho... Hogy vagy ma? – nyögtem ki, és a homlokomra csaptam. – Odinra! Ha így lefogom magamat járatni előtte, biztosan nem mond majd igent! Még előtted sem tudom kibökni, nem hogy neki... – ráztam meg a fejem csalódottan. Fogatlan vígasztalóan dörgölőzött nekem. – Köszönöm, pajti... Így ugrott az ötlet, hogy az ünnepségen, egy CSOMÓ ember előtt kérjem meg. Örülhetünk, ha négyszemközt is menni fog – mondtam, és megvakargattam a nyakát. Elégedetten feküdt el, én meg leültem mellé. Belerakta az ölembe a fejét, és dorombolni kezdett.
– Pajti, aggódom, hogy nemet fog mondani. Tuti nemet fog mondani. Nézz rám, nem vagyok éppen egy neki való srác. Ez a kis izom is csak az ő személyes kiképzésétől van – emeltem fel a karomat, ahogy a távolba meredtem. Fogatlan megrázta a fejét, megnyalta az arcom, és morgott egyet. Nála ez jelenti azt, hogy "de buta vagy". – Kösz a támogatást, te mihaszna hüllő. – "ez a mihaszna hüllő minden hülye ötletedből kiment téged" – üzent a morgásával valami ilyesmit. Olyan sok időt töltöttem öt év alatt vele, hogy megtanultam, mit jelentenek a különböző mozdulatai, és morgásai. Nem érdekes? Mondjuk, egyszer mindet lejegyzeteltem... Meghagyni az utókornak, vegyük úgy.
Újra felálltam. Most elszántam magam, hogy sikerülni fog az akcióm.
– Astrid, lenne hozzád egy kérdésem... Ummm... Sz-szóval... – térdeltem le Fogatlan előtt. – H-h-hozzám jö-n-n-nél... Feleségül? – mondtam ki nagynehezen. Fogatlan boldogan morgott egyet, és megcsillantak hatalmas szemei. Felugrottam örömömben. – Sikerült, pajti! SIKERÜLT! – kiáltottam, és lerohantam őt egy öleléssel.

(Gift of the Nightfury)

Cserébe földnek nyomott, hogy végig nyalhasson.

Büdösek a pólóim? Na, vajon miért?
***
Órákig pihentünk a szigeten, és repkedtünk, aztán vissza kellett indulnunk Hibbantra.

Ahogy landoltunk a kovácsműhely előtt, és leszálltam Fogatlanról, lerohant Fafej.
– Hablaty, sürgős! Azt hiszem, Halvér ki fogja nyírni Takonypócot. Ami mondjuk király lenne... – kalandozott el pillanatok alatt.
– Hogy mi? Hol vannak? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
– Kik...? Ja, hogy Takonyék. Az arénában, miért? – nézett rám értetlenül, én pedig Fogatlannal a nyomomban eszeveszettül kezdtem futni a Sárkánysulihoz. Fafej gondolkodási módszerein időm sem volt agyalni. Bár lennének rá szavaim.
Az aránéna bejáratához érve azt láttam, hogy fel volt engedve a rács. Bentről kiabálás hallatszódott, és mintha valaki fém sisakja vágódott volna a kőhöz.
– MARADJ TÁVOL TŐLE, TAKONYPÓC! – mennydörögte Halvér a földön fekvő fiúnak. – Ha még egyszer bántani mered, véged – mondta ijesztően nyugodtan, aztán észrevett engem a bejáratnál.
– Sziasztok... Hàt ti? – indultam meg, hogy felsegítsem Takonypócot.
– Áhh, csak meg akart ölni ez az őrült – felelte Takonypóc mogorván, és gyilkos pillantásokat küldött Halvér felé.
– Takonypóc erőszakoskodott Kőfejjel. Nem engedhettem – vont vállat az említett.
– Ahogy látom, lerendeztétek... A magatok módján – vakartam zavartan a tarkómat.
– Igen – mondta Takonypóc, és kitrappolt a teremből, de még utoljára vissza nézett Halvérre, a tekintete azt üzente, hogy "még találkozunk".
– Legyőzted Takonypócot – mondtam csodálkozva, miközben megveregettem Halvér vállát.
– Kőfejért bàrmit. Te is megtennéd Astridért... – felelte kicsit elpirulva. – Apropó Astrid! – kapott a fejéhez. – Ma reggel összefutottam vele.
– Igazán? – vontam fel a szemöldököm.
– Bizony. Azt kérte, szóljak neked, ha látlak, hogy a munkád után keresd meg őt a Hofferson házban.
– Ez furcsa... De oké.
– Nekem mennem kell, Bütyök már vár a fiókáival, szia! – intett, és már el is sietett. Jobb lesz, ha figyelek rájuk. Ez alapján Halvér mégsem olyan... Halvéres.
***
Vacsora után a saját kezűleg készített eljegyzési gyűrűvel a zsebembem indultam Astrid házához. Eldöntöttem, hogy most, vagy soha, megkérem a kezét.
Az ajtón elég jól láthatóan remegő kézzel kopogtattam be. Astrid kibontott, göndör haja vállaira omlott, kis fonata pedig végigfutott rajta. Könnyed kis szoknya-nadrág kombinációt viselt, pirospozsgás arcán széles mosoly terült el, kék szemei pedig ragyogtak. Ahogy meglátott, a nyakamba ugrott.
– Hiányoztál... Merre jársz folyton? Két hete nem láttalak – motyogta a vállamba.
– Ha velem jössz, elmondom... – titokzatoskodtam, és eltoltam kicsit magamtól. – De miért hívtál? Van valami baj? – kérdeztem, ahogy eszembe jutott, hogy ha Astrid külön kéri, hogy keressem meg... Talán történhetett valami. Ő azonban gyorsan megrázta a fejét.
– Semmi bajom. Csak gondoltam, találkozhatnánk – felelte, én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam fel.
– Akkor, hölgyem? – nyújtottam felé a jobb kezemet.
– Várj, felöltözök, és mehetünk. Khmm... Itt vàrj meg – szólt vissza mosolyogva a válla felett.
Pár perc múlva lépcső recsegés kíséretében Astridot pillantottam meg felém közeledni. Egy vékonynak tűnő kék köpenyt vett fel, szőrös kapucnival, amit a mellkasán össze lehet kapcsolni.
– E-ezt még nem láttam... – fogtam meg a kezét, és kiléptünk a fagyos estébe.
– Johanntól vettem az anyagot. Valami sifon szerűség... Délről hozta. A szőrmét én varrtam hozzá, ahogy a kapcsokat is – mesélte boldogan, miközben finoman végig simítottam a lenge anyagon.
Amikor Astrid észre vette, hogy nem Fogatlanért megyünk, hanem az erdőbe, úgy tűnt, egy pillanatra meglepődött, de csak vállat vont, és követett. Közeledvén a medencéhez megint visszatért az idegesítő kézremegésem, viszont próbáltam ügyet sem vetni rá. Bizonytalanság, félelem, mérhetetlen izgalom, türelmetlenség... Mindenki így érez azelőtt, hogy megkérné valaki kezét?
Előrántottam egy piros kendőt a zsebemből, amikor méterekre voltunk a lejárattól. Bekötöttem Astrid szemét, aki ettől meghàtrált kicsit. Léptünk párat előre, és megállítottam.
– Leveheteeed... – mondtam az izgalomtól remegő hangon. – Hogy tetszik? – kérdeztem, reménykedve, hogy örülni fog a kidíszített helynek.
– Hablaty... Hihetetlen vagy – válaszolta nagyra tátott szájjal. – Ezt... Ezt nekem...? – bólintottam. – Mi-miért? Csak nem készülsz valamire? – méregetett úgy, mint egy gyanúsítottat, aki épp megölt egy sárkányt.
– Ho-hogy één? Één készülni valamiree? Az ember már meg sem lepheti a barátnőjét? – túrtam zavaromban a hajamba, amitől csak még kócosabb lett.
– De. De te nem így szoktál meglepetést okozni. Te szereted... Életveszélybe sodorni magad, hogy aztán igazán meglephess engem a sebesüléseiddel – méregetett tovább.
– Ott a pont. De ne-nem... Csak arra gondoltam, beszélgethetnénk kicsit erről-arról – kezdtem el az egyik tóparti szikla darab felé tolni. Leterítettem a földön összehajtogatott hatalmas bundát rá , és leültünk.
– Miről beszélgessünk...? – kérdezte kis idő után.
– Mondjuk... Hogy megy Vihar fiókáival az élet?
– Ohh, remekül! Most kezdték el próbálgatni a szárnyaikat. A "marad", " hozd vissza", "ne a házban pisilj már", "vacsoraa" és ezekhez hasonló parancsokat már ismerik, bár Virág, az izgágább fióka rendszeresen félreérti őket, esetenként összekeveri a vacsorát az itt pisilhetsz-el, ő is halad. Imádom azt a kislányt... Olyan aranyos, majd megismerkedtetem veled. Kár, hogy ti, Fogatlannal nem élhetitek át ilyenkor, milyen... Apának lenni – halt el a hangja egy pillanatra.
– Ta-talán nem ő az utolsó. Bármi jöhet még – válaszul nekem döntötte a fejét.
– Milyenek a főnöki munkák? Meséltél róla, meg minden, de mostanság nem – nézett a szemembe.
– A-a munkák? – kérdeztem vissza zavartan. – Sok ember akar Hibbantra költözni. E-ezáltal elhalmoznak papírmunkával, és ezeket a látogatókat körbe is kell vezetni, természetesen. Az új házak építése körül is nagy a zűr, kezdi kinőni a falu az építkezéshez rendelkezésünkre álló teret. Úgy tűnik, írtani kell az erdő déli részéből, vagyis az ott élő állatokat át kell telepíteni épen maradó helyekre. Néma Swan bírkáit az ikrek folyton borogatják, és lopkodják, erre is megoldást kellene találni. A jak állomány valamiért zuhanásnak esett a kinti legelőkön, ennek utána kell járnom még az ünnepek előtt. Valószínűleg erdei farkasok... Ha erről van szó, gyorsan kell cselekednünk. A műhelyet viszi anya és Bélhangos, de gyakran elkél egy plusz kéz, olyankor engem rángatnak el az útbaigazításokról, vagy az építkezésekről – fejeztem be a monológot.
– Na és a srácokkal hogy álltok? És Fogatlan alfaként?
– Halvér megverte Takonypócot ma délután – vontam vállat. – Takony ráhajtott Kőfejre – magyaráztam meg, mert Astrid értetlenül nézett. – A többiekkel néha összefutunk... Csak pár szóra. B-be kell valljam, hiányoznak a kalandozások. Fogatlannak meg semmi dolga. Nem gnúvad, így akarattal nem tud irányítani, csak példamutatással. Erre meg... Ritkán ad okot bármely sárkány.
– Értem... Anyáddal hogy vagytok...? Tudod... Miatta – kérdezte szégyenlősen, mire szomorúan megingattam a fejem.
– Keveset vagyunk együtt, a-apáról is alig beszélünk. Anya teljesen megtört. Mondjuk... É-én is összezuhannék, ha meghalnál – töröltem le gyorsan egy kósza könnycseppet, ami bátorkodott előtörni. Azonban követte a többi... – Azért próbálok r-rá is elég időt szánni. Mint mindenkire, akit szeretek. De nem nagyon ad erre lehetőséget ez a pozíció.
Az ezt követő (Astrid számára) kínos csendben megpróbáltam összeszedni magam, (és abbahagyni a szipogást) és átgondolni a tervemet. Mondom neki, hogy lenne egy fontos kérdésem. Érdeklődve néz rám, felállok a szikláról. Féltérdre ereszkedem, és megkérdezem. Vagy megver, vagy igent mond. Bíztató gondolatok Hablaty, bíztatóak!
– A-astrid... Lenne egy kérdésem – térdeltem le elé, a lány arcán pedig mintha döbbenetet láttam volna átfutni. – Ho- – mély levegőt vettem. – -Hozzám jönnél fe-feleségül? – néztem rá, rátámaszkodva a térdemre. A válasza egy hatalmas csók volt. ((Tánc és álom; ,,...bár ékes szóval kérdezel, ne szóban várd a választ. Én csókkal mondtam néked el, hogy a szívem téged választ..."))
– Ezt... Vegyem...?
– IGEN, PERSZE, HOGY HOZZÁD MEGYEK, HABLATY! – kiáltotta, ahogy eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek. Elővettem a kék gyűrűt, amire kidülledt szemekkel nézett rá.
Mosolyogva húztam fel a gyűrűsujjára.
– E-ez gyönyörű lett! Te csináltad, igaz? – aprót bólintottam. – Büszkén fogom viselni, köszönöm... Édes – ölelt meg. A becenéven meglepődtem, valljuk be, de jó volt a hangzása.
Egy ideje üldögéltünk a bundán, amikor Astrid fogai halkan elkezdtek egymásnak koccanni. Jobban magamhoz húztam.
– Fázol? – suttogtam neki egész közelről, amitől kirázta a hideg. Válaszra nem is vártam, lekaptam magamról a köpenyemet, és a hátára terítettem. Hálásan pillantott felém, de a szemei kezdtek lecsukódni. Küzdött ellene, még is, nem kellett hozzá sok idő, már mélyen durmolt. Az ölembe vettem, és haza felé kezdtem cipelni.
Útközben nagyon halkan dudorásztam apámék dalát, hiszen eszméletlenül tetszett. Ettől Astrid halványan elmosolyodott álmában.
A bejárati ajtónkat a lábammal lassan toltam be, és beléptem rajta. Anya amint meghallotta a lépteimet, úgy döntött, ordítozik kicsit.
– Fiam! Hogy ment a... – amint meglátta a halkan szuszogó lányt a karjaimban, visszafogta a hangját. – ...Oh, látom, jól – mosolyodott el. – Rám és apádra emlékeztettek. Engem is így cipelt haza az eljegyzés után.
– Tényleg? – kérdeztem meglepődve, amikor mellé értem az emeleten.
– Igen. Gyerünk, fektesd le. Bármilyen jó is neki az öledben, hamar fel fog kelni, ha így folytatjuk. És akkor majd egész éjjel le sem lehet lőni – magyarázta, és óvatosan a szobám felé kezdett lökdösni. – Legyen jó éjszakátok – kacsintott az értetlen arcomba.
Beléptem a sötét szobámba, anya pedig becsukta mögöttünk az ajtót. Fogatlan felkapta a fejét, és nyugodt dorombolással jelezte, hogy örül annak, hogy lát minket. Óvatosan letettem az ágyamra Astridot, és miután megdögönyöztem a sárkányomat, és leszedtem a fém-lábamat, befeküdtem Astrid mellé a takaró alá. Átkaroltam, magamhoz húztam.
– Mmm... Szeretlekhh... – motyogta két álom között.
– Én is téged – leheltem az arcára egy puszit, miközben lehunytam a szemeimet.
***
Reggel még félálomban ölelgettem Astridot, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtón. Lassan kigobóztam magam Astrid karjaiból, és az zajforráshoz bicegtem, műláb híján egy kis széket használva mankóként. Az ajtó kivágódott, ahogy lenyomtam a kilincset. Takonypóc állt előttem, kissé kormosan, a sisakja ferdén volt a fejére rakva. Azonnal kiment a szememből minden álom, Astrid pedig kócos hajjal ült fel az ágyon.
– Ha-ha-hablatyhh-h-h-h... – támaszkodott meg a térdén, hogy kifújja magát. – Először is... Tudni sem akarom, Astrid mit keres ilyen hajjal az ágyadban, és te is miért nézel ki így – mutatott a rajtam ferdén lógó pólómra, és kesze-kusza hajamra, mire megforgattam a szemem, jelezve, hogy folytassa. – Ezt látnod kell! – intett, hogy kövessem. Felcsatoltam a lábamat, és utána rohantam.
Amint kiléptem a fagyos pirkadatba, lefagytam. Egy hatalmas hajó közeledett felénk.

Nem adott időt, hát csak nem adott!