1. rész | Hablaty és az új poszt |

Sziasztok! Ez a történet csak kitaláció, nem tudom, mi lesz a filmben. Tele lesz Hiccstirddel -az elején tuti-, és egy kis szomorúsággal, de mindenek felett kalandokkal.

    ~A 2. film után járunk egy héttel. Pléhpofát megölte Fogatlan, miközben Drago gnúvadjának hatalma alatt állt, aztán Fogatlan lett az alfa, Hablaty pedig elfoglalta helyét, mint Hibbant-sziget új törzsfője.~

                                                         ==========¶==========
Egy hete, hogy Hablaty törzsfő lett, mivel Pléhpofa életét vesztette a Drago Vérdung és az alfa elleni csatában. A falu majd hogy nem ¾-e teljesen elfagyott a gnúvad miatt, így az új vezető idegeit rendesen próbára teszi ez az időszak. Ezen a legkevésbé sem segített az a tény, miszerint Hablaty alig tudott pihenni a folyton rátörő rémálmok, és éjszakába nyúló ház építések miatt. Miután egy hét folyamatos gürizés után végre valahára helyre állt a falu régi alakja, és visszatért minden a régi kerékvágásba (legalább is a falu lakói számára, Hablatynak korántsem), nem sokat látták a kimerült fiút a Hibbantiak. Minden nap, hajnalban, ki sétált az erdőbe. Egyedül. Nagyon harapós kedvében volt, a csapatával is folyton veszekedett, és kiabált (ez egyàltalán nem vallt rá), még Astriddal is. Hiszen éppen csak újra egyesült a család, amikor apja meghalt. Örökre. Már nem lehetett ott neki segíteni, leckéket adni, szónokolni. És ezt tudta Hablaty a legnehezebben elfogadni.

   Egyik nap azonban Astrid megelégelte ezt az új-Hablaty dolgot, elhatározta, hogy a fiú után megy, és beszél végre a fejével, úgy érezte, nem mehet ez így tovább, mert az akár a falu vesztét is okozhatná.

                                                                           
                                                                                     ***

Halbaty reggel ismét fáradtan dörzsölte meg borostás arcát, és nézte nyúzott képét a tükrében. Egész éjjel rémálmai voltak, hol ilyenek, hol olyanok. Fő a változatosság. Fogatlan a helyén aludt, néha nordult egyet, megmozdultak mancsai, szárnyai - álmodott. Hablaty felkapott egy juhbőr köpenyt, ami apjáé volt, s leosont az emeletről (a műlába eléggé irritálóan fémes hangon kopogott, belehasítva a csöndes hajnalba), és az asztalnál találta édesanyját, aki épp reggelizett.
– Jó reggelt, fiam! – köszöntötte mosolyogva, mintha teljesen természetes lenne számára, hogy a 20 éves fia hajnalok-hajnalán sárkánya nélkül, páncél nélkül, kócos, álmos fejjel, hátán egy vastag köpennyel, útra készen állva próbál csendesen lejutni a lépcsőn.
– Szia, anya – válaszolta Hablaty, és anyjához sétálva lustán átölelte, majd elmasírozott az élelmiszer raktárba (a pincébe, de ők így nevezték), s pár perc múlva egy kopott hátizsáknyi étellel lépett vissza a szobába, ezúttal tényleg indulásra készen. Intett Valkának, és kilépett a pirkadatba. Csípősen hideg volt, kezdett beállni a téli időszak. Vett egy mély levegőt, és megpróbált zakózás nélkül lejutni a lépcsőn. Átkozott fémláb, arrgh! – morogta magában, aztán elindult Astrid háza felé. Mivel Astrid pont a főnöki ház felé vette irányát, útközben összetalálkoztak. Mindketten meglepődtek, hiszen kitalálták egymás gondolatát, megint. Mindkettem egyszerre akartak belekezdeni a mondandójukba, és hosszú ideje először felnevettek.
– Jó reggelt, hölgyem – köszöntöt végül Hablaty, majd finoman megcsókolta Astridot.
– 'Reggelt, főnök – felelte a lány gondolkodás nélkül, fojtott nevetéssel, mire Hablaty csak vigyorogva megrázta a fejét.
– Elkísérsz A Medencéhez? – karolta át Astridot, és folytatta, mielőtt az valaszolhatott volna – út közben beszélgethetnénk kicsit, olyan rég voltunk kettesben... – utalt arra, hogy hiányzik neki Astrid. Persze, hogy rég voltunk, hiszen te, te önfejű fiú alig vagy emberek között - tette hozzá magában a szőke.
– Persze, menjünk – szólt Astrid, de nem mondta még el, mikről is akar ő beszélgetni igazából. Majd ha odaértek. Útköben nagyon keveset beszélgettek, alig pár szót. Hablaty rutinos mozdulattal bújt át a sziklák közt, és mászott le a szikláról a tavacska partjához, nyomában Astriddal. Amikor leültek Pléhpofa gigászi méretű köpenyére, sokáig csak maguk elé bámultak, legalábbis míg a lány meg nem unta a dolgot, és belekezdett a monológjába, miközben ráemelte tekintetét a magához motyogó Hablaty arcára.
– Figyelj, abba kell ezt hagynod – simította meg a fiú arcát, aki csak tettetett értetlenséggel figyelt, jelezve, hogy hallgatja. – Mármint nem a motyogást, bár azt is befejezhetnéd – gondokodott el egy pillanatra, de azonnal vissza kúszott a szandéka a fejébe, és folytatta. – Hanem ezt az egészet. Hablaty, számít rád a falu, nem menekülhetsz ilyen egyszerűen el... A problémáid elől. Tudom, hogy szomorú vagy, látjuk mind rajtad, hogy alig alszol, és Fogatlan is egyre többször jön át hozzám éjjel, hogy odahívjon hozzád, mert aggódik, folyton ordítozol éjjel – Hablatynak eszébe jutott hirtelen, hogy akkor nem csak álmodta, Astrid tényleg ott volt mellette az ágyában párszor. – Ne nézz így, tudom mire gondolsz – méregette Hablatyot, aki egyre sűrűbben pislogott, és kezdett el-el csuklani a feje. – Mindjárt el... – kezdte, de mire kimondta volna, Hablaty a vállának nehezedett, és elszenderedett. Eddig tartott a virrasztás. – ...Alszol – húzta el a száját, de nem tudta megállni, hogy ne pusziljon a fiú kusza barna hajába. Hablaty erre az érzésre csak maga alá húzta jobban a lábát, és belefúrta a szőke tincsekbe arcát. Hirtelen kisimultak a sűrű ráncok a homlokán, és elernyedtek a vállai. Most messziről elkerülték a borzalmas álmok.