3. rész | Galiba a tengeren |

                                                                              ***

A kikötőben kisebb tömeg gyűlt össze másnap reggel. Kalmár Johann hajóra pakolták éppen fel az élelmüket, meg meleg, bundás ruháikat, és néhány fegyvert.

Bocsi, hogy furán néz ki, én kreáltam át egy RTTE-s képet. ^3^

– A-akkor vegyük át még egyszer, utoljára – mondta fáradtan Hablaty Takonypócnak és az ikreknek. – Ha bármi furcsát láttok, küldtök azonnal róla nekünk rémpostát, és ezt fordítva, mi is küldünk, ha meg tudunk valami érdekeset. Anya, te ellátod a sárkányokat, és a körülöttük lévő feladatokat – nézett Valkára, aki biccentett. – Bélhangos pedig ügyel arra, hogy a rend nagyjából fenn maradjon a távollétünk alatt – összegezte, és a kovács bólintott egyet. – Rendben... Akkor, srácok fel a fedélzetre – szólt, mire Astrid felvezette a hajóra Viharbogarat, Halvér pedig Bütyköt, mögöttük pedig Fogatlan sétált. Hablaty gyorsan még átölelte Valkát, viszonozta Bélhangos vállon veregetését, és ő is fellépett a hajóra. A legénység elfoglalta a helyét a kormánynál, a fiú pedig hosszasan integetve nézte, ahogy a sziget egyre távolodik tőlük. Amikor már csak enyhe ködbe burkolózott sziklákat látott, a kabinok felé vette az irányt. Kopogó léptei hangjára Fogatlan dugta ki az orrát a főnöki helységnek kikiáltott kabinból.

– Na, mi az, pajti, tetszik a szoba igaz? Jó nagy – vakargatta meg az állánál, mikor beért a kabinba, és magukra zárta az ajtaját. A sárkány válaszul csak boldogan mordult egyet, majd a magának kijelölt fekvőhelyére ment, és elterült, mellső mancsain pihentetve fejét. Hablaty lehámozta magáról a prém bundáját, mert ott bent már nem volt olyan dermesztően hideg, mint odakint, és leült az ágyára. Pár percen belül el is dőlt, hogy tovább bámulja az alvó Fogatlant. Ezzel jó darabon elszórakozott, mikor kopogtattak.

– Szabad! – morogta bambulás közben. Astrid nyitott be. – Oh, szia – emelte rá álmos, zöld tekintetét.

– Szia, Hablaty – ült le mellé a lány.

– Hogy aludtál az éjjel? – kérdezte felvont szemöldökkel, és nehézkesen feltornázta magát ülő helyzetbe.

– Én jól, ellentétben veled, ahogyan látom – felelte aggodalmasan fürkészve a fiú arcát, aki idegesen túrt a hajába.

– A-astrid, nem vagyok biztos abban, hogy látni akarom, mire is készül az a vadállat... Mi van, ha valakit megsebesít, ismét? Nem bírnám ki, ha téged, vagy bárkit bántana közülünk – sütötte le a szemét. – De ő bármire képes. Bolond voltam, hogy... – csuklott el egy pillanatra a hangja. – Ho-hogy azt hittem, vele lehet tárgyalni. A-apának igaza... Igaza volt mindenben. Felelőtlen voltam, nem hallgattam rá – szökött pillanatok alatt könny a szemébe. – Pedig ő... Ő figyelmeztetett – Astrid a rázkódó vállakra tette a kezét, és megpróbálta lecsitítani Hablatyot, kevés sikerrel. Nem szerette, hogy mostanában az apja nélkül ennyit látja sírni őt, de teljesen átérzi. És hát... Hablaty is végig mellette volt, mikor a szülei meghaltak.

– Tsstt... Minden rendben van, Hablaty... Nem lesz semmi baj – suttogta egészen közelről, és óvatosan maga felé fordította a könnyek áztatta arcot. Alig lehetett felismerni, most nyoma sem volt az elszánt pillantásnak. Vagy fél órán át simogatta a hátát, és beszélt hozzá, mikor Hablaty elvesztette az eszméletét. Astrid ijedten rázogatta, de hiába. A fiú mély álomba zuhant.

~~~

Amikor Hablaty felébredt, egyedül volt. A hajó tat felől kiabálást és sárkány üvöltést hallott. Azonnal kiment minden álom a szeméből, és kirohant a fedélzetre. Ledermedt, ugyan is az apját látta meg, amint Dragoval hadakozik, akit éppen Fogatlan készült lelőni. De mikor meglátta őt Drago, gonosz mosolyra húzta a száját.

– VÉGEZZ VELE! – adta ki morogva a parancsot, mire az éjfúria szemei vékony vonallá szűkültek, és felé lőtt egyet.

~~~

Hablaty ordított egyet, és izzadtan kapott a mellkasához.

– Fo-fogatlan le-le-lelőtt e-engem – dadogta, mire Astrid megfogta az egész testében remegő fiú kezét, és megszorította.

– Csak álmodtál. Nyugodj meg – suttogta neki olyan higgadtan, ahogy csak tudott. Hablaty még percekig kapkodott levegő után, aztán mélyet sóhajtott, hogy urrá lehessen a pánikon.

– Majdnem minden éjjel ez van – jegyezte meg bágyadtan. – I-igazából fogalmam sincs, hogy tudok ennek véget vetni, lehetetlennek tűnik.

– Nem tudom én sem, Hablaty. De higyj nekem, minden rendben lesz. Nézz rá most Fogatlanra – bökött kedvesen a fejével a békésen pihenő sárkány felé. – Magától sosem bántana senkit, aki fontos neki – mondta, majd egy apró puszit nyomott Hablaty arcára, aki ezt követően felállt, és az ajtó felé indult.

– Megyek, megnézem, merre járunk – szólt a válla felett, és otthagyta Astridot a szobában.

Ahogy kilépett a fedett folyosóból, megcsapta arcát a sós tegneri szél. Fázott, de nem nagyon zavartatta magát. Kiállt a hajó orrára, és felpattintotta az iránytűje tetejét, próbálta megkeresni a térképén, hogy még is merre járhatnak, de mindent sűrű köd borított, nem látta a kis kiemelkedő sziklákat.

Oda lépett a hajó kormány mellett álló Kalmár Johannhoz.

– Merre vagyunk? Biztos, hogy ez a jó útvonal? Már régen látnunk kéne egy szigetet – mondta gyanakvóan a ködbe hunyorítva, hátha meglátja, amit keres, de hiába. – Álljunk meg! – kiáltotta, mielőtt a kalmár válaszolhatott volna, és a szobájához rohant.

Astrid még mindig ott volt, nézegette Hablaty egyik füzetét, ami telis-tele volt sárkányos rajzokkal, amikor kivágódott az ajtó, s bebicegett rajta a fiú.

– Körbe nézek Fogatlannal, nagyon rossz előérzetem van – lépett a fekete kupachoz és finoman rázni kezdte, viszont mikor rájött, hogy egy mélyen alvó sárkánynál ez mit sem ér, lökött rajta egyet, mire Fogatlan álmosan pislogva nézett gazdája szemébe. – Fogatlan, repülünk – jelentette ki, és már fel is rakta rá a nyergét, és elkezdte felpakolni rá a felszerelés többi részét. Ő csak izgatottan lihegett, és nézte, ahogy Astrid is elsiet.

– Egyedül kell mennünk – kiáltotta a lány után, de az meg sem hallotta, ment a sárkányáért. Hablaty megvonta végül a vállát, és felvette a meleg ruháit.

– Gyerünk, most, vagy soha – adta ki suttogva a parancsot, miután körül kémlelt, és látta, hogy Astrid szobájának ajtaja még zárva van. Próbált minél csöndesebben futni a recsegő fapadlón, Fogatlan pedig követte őt.

Ahogy kiértek a friss, bűzös levegőre, felszállt a nyeregbe, és felemelkedtek. Hamar elűntek a ködben.

– Hah, ez az átkozott időjárás, az orromig sem látok – dünnyögte magának. – Pajti, körbe néznél, kérlek? – paskolta meg a sárkánya fejét, aki nyomban maguk elé lőtt egy plazma bombát, hogy láthassanak végre valamit. Tanácstalanul rázta meg a fejét, és óvatosan Hablatyra sandított, aki még mindig kezét a szeme fölé helyezve fürkészte a szürkeséget.

– Repüljünk fel, a felhők fölött lehet, hogy jobb a helyzet – mondta, Fogatlan pedig erőteljes szárnycsapásokkal kezdett emelkedni. – Ilyen nincs... – motyogta, amikor meglátott a távolban egy ölvészt. – Fogatlan, nem! Vissza kell mennünk a hajóra, mielőtt... – próbálta visszafogni az önfejű sárkányát, de az már elordítva magát a villámokat szóró fenevad után eredt. – ...észre vesz minket – sóhajtotta Hablaty, és Fogatlan nyakához lapult, amennyire csak tudott. Az éjfúria már lőtt is az ölvész felé, mikor az észrevette a feléje repülőt.

– Fogatlan! Vigyázz! – pördültek egyet a levegőben, hogy kikerülhessenek egy villámot.

Kép: Dragons race to the edge (sárkányok: irány az ismeretlen)

Egy ideig kergetőztek a levegőben, és a ködben, amikor Hablaty szakadó hangot hallott. Hátra nézett a pótfarokra, ami égett. – Remek! Most a farkad is szénné ég. Legalább az ölvészt leráztad... Ügyes vagy – simogatta meg a sárkány nyakát, mire az lassan, de biztosan ereszkedni kezdett. Aztán egyre gyorsabban, szerencséjükre azonban egy sziget erdejébe zuhantak.

Kép: Dragons race to the edge (sárkányok: irány az ismeretlen)

– Huhh, ezt megúsztuk, pajti – lépett a nyereg táskájához, és előhúzott belőle egy sárga automata szárnyat. – Ez – vitte oda Fogatlan orrához, hogy megszaglászhassa. – itt egy olyan szárny, amely hosszú távú repüléseknél nagyon jól jön – magyarázta, miközben felcsatolta a sárkány farkára.

– Tudom, tudom, furcsa, mert sokkal könnyebb, mint a többi és te is tudod használni, egyedül – mondta, mert észre vette, hogy Fogatlan sokszor emelgeti fel és le a farkát.

Kép: Dragons race to the edge (sárkányok: irány az ismeretlen)

– Rendkívül sok ideig kellett munkálni a gronkel vasat, hogy ne legyen nehéz – ült vissza a nyeregbe, és felszálltak. – Gyerünk, nézzünk körbe – szólt. Nem is kellett sokat repülniük, Fogatlan megállt. Hablaty értetlenül nézett le rá, aztán meglátta a Számkivetettek faluját. – Tűnjünk el innen, mielőtt meglátnak! – suttogta, és elsuhantak.

***

Hamarosan már a hajón voltak, és Hablaty összefont karokkal bólogatott.

– Nem mehetsz el folyton, amikor kedved tarja! Már nem vagy gyerek, vigyáznod kéne magadra – torkolta le csípőre tett kézzel Astrid.

– Csak megkerestük a szigetet. Olyan nagy dolog? – forgatta a szemeit makacsul. – És egyébként – tette hozza mellékesen. –, megtaláltuk a szigetet. A sűrű köd miatt sárkányok nélkül oda sem találnánk – mondta, Astrid pedig sóhajtott egyet, és sarkon fordult.

– Rendben van. Akkor vezesd a hajót Fogatlannal – morogta, amikor Hablaty mellett ment el. A fiú a keze után nyúlt, mire Astrid mérgesen szándékozott ránézni, de ahogy megpillantotta a mély szemeket, feloldódott a düh. – Jól van, na. Nem tudok rád nem haragudni... – mondta zavartan, és kibontott hajába túrt.

Idegesítette, hogy ilyen lesz mindig Hablaty közelében. Sosem voltak igazán amolyan ,,közöljük a világgal, hogy mennyire szeretjük egymást-pár", de amióta Hablaty lett a törzsfő, valahogy megváltozott valami. Azzal kapcsolatban, hogy tudta, a fiú mostantól az élete árán is megvédené, és ez mindig megnyugvást adott számára, ha mellette lehetett. Hablatyból még inkább előtört a védelmező ösztöne. Lehet, hogy mindez apja elvesztésével köthető össze, vagy egyszerűen az hozta előtérbe ezt a tulajdonságát, hogy egy sziget embereiért és sárkányaiért is felelős.

– Akkor hát, gyerünk, pajti – pattant fel Fogatlanra, és Kalmár Johann utánuk kormányozta a nagy hajót.

Az éjfúriával egy pillanatra eltűntek a ködben , a hajón tartózkodók csak sivító hangokat hallottak, aztán újra felbukkantak. Ez ment egészen, míg teljesen le nem ment a nap.

Éjszakára lehorgonyoztak, hogy semmiképp se sodródjanak el.

***

Hablaty éppen a sarokban alvó Fogatlant rajzolta le az asztalánál, amikor Halvér kopogott be.

– Hát te? – kérdezte és furcsán nézett a fiúra, miközben letette a ceruzáját az asztalra. – Mióta elindultunk, nem láttalak. Mit csináltál a szobádban? – amint megkérdezte, a homlokára csapott. ,,Hát persze! Hogy is feledhettem el, hogy a Sárkányok könyvébe jegyzi az úton az eddig talált új fajtákat az elmúlt két évből?" - gondolta magában Hablaty. Halvér figyelmen kívül hagyta ezt az egészet, és érdeklődve közelebb lépett a görnyedt fiúhoz. Ránézett a papírra, és mint minden rajzánál, most is leesett állal bámult Hablatyra.

– Hihetetlen, hogy tudsz rajzolni! Meg van a tehetséged hozzá, meg kell hagyni – mondta, Hablaty pedig kusza barna hajába túrt. Örülült, hogy megjegyzik ezt, de már kicsit sokan tették ezt az elmúlt időben. Ez volt az egyetlen dolog, amit gyerekkora óta elismer minden hibbanti. No meg öt éve a sárkányokhoz és azoknak megüléséhez való érzékét.

– És miért jöttél?

– Csak úgy, megnézni, hátha te csinálsz valami érdekeset is. Nem mondom, hogy nem imádok sárkányokról adatokat feljegyezni egy ősrégi könyvbe, de őszintén megvallva hamar bele lehet unni – felelte kuncogva.

– Esetleg... Beszélgethetnénk – vetette fel a főnök az ötletét, és kihúzta az asztal alól a másik kis székecskét.

– Benne vagyok – ült le mellé Halvér. –, de miről? – hümmögött gondolkodás közben.

– Hát... Hol tartasz a könyvben?

– Ohh, éppen a Tájfumerángokról írta – válaszolta és izgatottan kezdett beszélni róla.

,,Hablaty rajza a könyvhöz"

Mintha Hablaty nem lett volna ott, amikor feljegyezték két éve a sárkány tulajdonságait... De nem adott hangot inkább ennek a gondolatnak.

Késő estig beszélgettek mindenféle sárkányról, Hablaty mutatott pár rajzot is, amit a vastag könyvhöz készített.

– Taláááán le kellene feküdnöm – nyújtotta el a szót egy hatalmas ásítással, amitől még szemei is könnybe lábadtak. Fáradtan törölgette meg a kézfejével.

– Aha, úgy látom, nem ártana – méregette mosolyogva a nyúztózkodott. – Akkor jó éjt, Hablaty! – intett, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Amint magára maradt, leült az ágyára, leszedte a műlábát, majd belefúrta a fejét a párnájába. Magára húzta a szőrme bundáját, és pár perc elteltével már szuszogott is.

Nem voltak rémálmai.