Snoggletog Hablaty módra 2. rész – a remény

Előző részből:
– Ha-ha-hablatyhh-h-h-h... – támaszkodott meg a térdén, hogy kifújja magát. – Először is... Tudni sem akarom, Astrid mit keres ilyen hajjal az ágyadban, és te is miért nézel ki így – mutatott a rajtam ferdén lógó pólómra, és kesze-kusza hajamra, mire megforgattam a szemem, jelezve, hogy folytassa. – Ezt látnod kell! – intett, hogy kövessem. Felcsatoltam a lábamat, és utána rohantam.
 Amint kiléptem a fagyos pirkadatba, lefagytam. 
 Nem adott időt, hát csak nem adott!
                                                                *Hablaty szemszöge*
  Gyorsan visszarohantam a szobámba.
 – Hablaty... Mi folyik itt? – lépkedett felém Astrid.
 – Egy hajó közeledik Hibbant felé. Valószínűleg Drago az  – feleltem, és előpakoltam a szekrényemből a páncélomat. Nem néztem a kezeit összefonva tartó, aggodalmasan bámuló lányra, csak felpattintottam a mellvértemet, feltettem a váll védőket, a kezeimre pedig feltoltam a bőr védő-felszerelést.
  Viszonylag hamar végeztem ezzel a tortúrával, felkaptam a kardomat, és intettem Fogatlannak, hogy kövessen. A lépcsőn rohantunk le, amikor Astrid utánunk szólt.
 – Vi-vigyázz magadra... – megtorpantam, és visszasiettem hozzá.
 – Fogatlan figyelni fog rám. Megvéd, ha kell. Sz-szeretlek – adtam neki egy lágy, de hosszú csókot, és kirontottam a házból.
 – Akkor Pajti... Mutassuk meg, mit tud egy igazi sárkány és lovasa! – ültem fel rá, és elsuhantunk a kikőtőbe tartó hajó felé.
  Csak fél órát kellett repkednünk, mire a hajó beállt az egyik dokkhoz. Lehorgonyoztak, és lecsapódott a fa lejáró.
  Feszülten figyeltem, magam mögül Fogatlan morgását hallottam.
  Drago lépett a kikötő fa léceire, és kővette őt egy... SKRILL! Gonosz mosolyra húzta a száját, ahogy közeledett hozzánk.
– Szia, Hablaty! Nézd, kit hoztam, saját sárkányt! Aki engedelmeskedik nekem – nézett hátra a Skrilljére, mire az gyorsan lehajtotta a fejét, egészen a földre.
– Nocsak, sikerült megfélemlítened, hogy mások ellen használhasd? – vontam fel a szemöldököm. Érdesen felröhögött.
– Még mindig okos fiú vagy. Na, és hogy vagy, most, hogy apádat megölte a legjobb barátod? Látom, szedtél magadra egy kis karizmát is. Ezek szerint elfogadod a kihívást? – kérdezte, pár centire megállva tőlem. Ökölbe szorult a kezem.
– Az előbbihez semmi közöd – vetettem oda neki mogorván. – És i-igen. Elfogadom – húztam ki magam, és álltam a tébolyult tekintetét. Hegekkel borított arcán kutyák vicsorgásához hasonló mosoly terült el.
– Igazán? Örömmel tölt el, hogy veled is végezhetek. Gyerünk, fiacskám! – kapta elő a kardját, mire én hàtra súgtam Fogatlannak, hogy menjen oda, ahová megbeszéltük, és ha jelzek, vagy úgy látja, segítsen be.
 Azért mégsem olyan reális ám élet-halál harcot vívni egy 53 kilós, nem igen csupa-izom vikingnek, egy őrült, korábban sárkány hadsereget szervező, raszta, nagydarab emberrel, aki megölette valaki apját egy sárkánnyal.
 Én is fegyvert rántottam, és köröket kezdtünk leírni egymás szemébe nézve.
 A harmadik körnél elordította magát, és felém csapott nagy kardjával. Lazán kivédtem a lángoló fegyveremmel. Ezután én jöttem, könyékkel oldalba vertem, a hatás érdekében pedig a haját is megpörköltem kicsit, hátha elveszíti az egyensúlyát, de hiába. Újra támadott, újra blokkoltam. Ismét kísérleteztem, sikertelenül. Ez ment jó sokáig, amikor fáradni kezdtem. Astriddal nem harcoltunk ilyen hosszú ideig...
 Éppen vetettem egy óvatlan pillantást a műlábamra, amikor Drago nagy kiáltással földre döntött, amitől a fejemet bevágtam a deszkákba. Kardját csak milliméterek vàlasztották el a nyakamtól. Szinte éreztem a kopott vas hidegét. Lelassult az idő, nem volt erőm visszavágni. Szúrt.
  Utoljàra még hallottam egy rettenetes éjfúria üvöltést, aztán minden homályossá, sötétté és messzivé vált.
                                                                        *Astrid szemszöge*
  Éppen a fiókákkal játszottam, hogy eltereljem a figyelmem a mérhetetlen aggodalmamról, mikor meghallottam Fogatlan üvöltését. Mindent félredobva rohantam a kikötőbe, mert egyből tudtam, ha Fogatlan besegít, Hablaty életveszélyben van.
   Ahogy odaértem, elborzadtasztott amit láttam. Hablaty... Feje alatt vértócsa volt, nem nagy, de elvesztette az eszméletét. Drago egy Skrill-t küldött Fogatlanra, aki ragyogott. Még fel sem fogtam, hogy Fogatlan fejen lőtte Dragot, aki ettől a földre rogyott, Hablatyhoz rohantam. Az arcán látszott, hogy nagy fájdalmai vannak, biztos ezért ájult el. De még lélegzett. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és nagy nehezen az ölembe vettem.
    Ismerős kép volt, Hablaty félholtan feküdt az ágyában, a nyakán kötés volt, a homlokán pedig jéghideg rongy.
– Túl fogja... Túl fogja élni? – kérdeztem Gothitól, és végig simítottam Hablaty arcán. Tűzforró volt.
 A javasasszony gyorsan rajzolta a jeleket egymás után egy füzetbe.
– Azt mondja... Hablatynak súlyos agyrázkódása van, és legalább 40 fokos láza, de szerencsére a karddal nem tudta Drago eltalálni a nyaki evőeret – fordított Bélhangos, Gothi pedig rávert a botjával egyet a fejére. – Verőeret. A nyaki verőeret.
– Akkor fel fog ébredni. Igaz? – újabb lapra, újabb jeleket rajzolt.
– Azt mondja, fel fog. De nagyon súlyos az agyrázkódása, hetekbe fog nyúlni, mire újra lábra állhat. Ami, mint tudjuk, Hablatynál nem egy szerencsés dolog – nézett rám Bélhangos szomorúan.
  Megráztam a fejem, és Hablaty mellkasára dőltem. A könnyeimet nem tudtam többé magamban tartani.
– Akkor... Mi most magatokra hagyunk benneteket... – lépkedett Bélhangos az ajtó felé, előtte Gothival, aki már kikészítette nekem a szükséges kötszereket, gyógynövény készítményeket az asztalra.
– Sziaszt-h-hok... – mondtam a sírástól remegve. – Megkéred a kezem, erre minden jó helyett szörnyűvé válik... Miért nem lehet nekünk nyugodt életünk? Vöröshalál, életveszélyes seb, műláb. Ádázok, rengeteg harc, győzelem. Dagur, rengeteg harc, fogjuk rá, hogy győzelem. Sàrkányperem, Ryker és Viggo, hosszú küzdelem, végül győzelem. Három éves béke, aztán megtámad minket Drago Vérdung egy gnúvaddal. Megöleti Pléhpofát Fogatlannal... És  átveszed méltó helyedet... – nézek Hablaty meggyötört arcára. – Ismét béke volt, végre beleszoktál a sok feladatba, erre majdnem megölnek. Most meg vezető nélkül marad a falu, kitudja meddig.... Ez az én hibám, elengedtelek csak így... – sírtam el magam újra. A pólóján keresztül is égetett a bőre.
– N-ne-mm a-a tehh hib-bád... – nyöszörögte hirtelen Hablaty.
 Megpróbált felülni, de azonnal visszazuhant. Ha nem tartottam volna meg a fejét, még jobban beverte volna az ágy sarkába.
– Ssshh – tettem az ujjam a szájára, a másik kezemmel pedig a karján köröztem. – Nagyon magas a lázad, feküdnöd kell – suttogtam, mire a fejéhez kapott.
 Úgy hasított belé a fájdalom, hogy a könnye is kicsordult.
– Adok fájdalom csillapítót, rendben? – kérdeztem, és az asztalhoz léptem.
 Egy üvegcsében lévő világoszöld löttyből kellett csöpögtetnem a vizébe.
 Mögé ültem az ágyon, hogy nekem dőlhessen, és megihassa. Megrázkódott az ízétől, de lenyelte. Lejjebb csúszott az ölemben, hogy nagyjából vízszintesben fekhessen, lehunyta a szemét, és máris elaludt.
                                                                                  ***
  Nem tudtam, mennyit aludhattam Hablattyal, de amikor kinyitottam a szemem, Valkát láttam meg, ahogy az ágy mellett térdel.
– Szia – nézett fel rám egy pillanatra halványan mosolyogva, aztán rögtön visszatért Hablaty arcának bámulására.
– Valka... Minden rendben lesz – bizonygattam, és lehajoltam, hogy puszit leheljek Hablaty homlokára. Ettől mintha elmosolyodott volna, de máris összerándult az arca. Erősen verejtékezett, de már talán egy fokkal lejjebb ment a láza.
– Mit fogok csinálni, ha ő is meghal? Mit fog csinálni a falu... Hablatynál jobb vezető nem is léphetett volna Pléhpofa helyére. Éppen olyan talpraesett, bátor, és önzetlen, mint az apja volt... – törölt le egy könnyet az arcáról, én pedig a vállára tettem a kezemet.
– Túl fogja élni. Elég erős, higyj nekem. Én tudom... Valahol messze jár éppen, és küzd – simogattam meg a karját.
– Az apja is mindig ezt mondta.
– Vagyis ideje elhinned. Bíznunk kell Hablatyban, és akkor sikerülni fog neki.
– Már kezdem érteni, Hablaty miért mondja folyton, hogy mennyire megértő vagy – mosolygott rám végre tiszta szívéből. – Gyere, csináljunk valami finomságot neki! Ha felébred, nagyon éhes lesz.
                                                                              ***
  Éppen pitét sütöttünk, amikor az emeletről zajokat hallottunk. Odakaptuk a fejünket.
– Ez úgy hangzott, mintha... HABLATY! – kiáltott fel Valka, és eldobta a tálat a kezéből, ami csörömpölve tört darabokra a földön.
 Felrohantunk a szobába, ahol Hablaty feküdt a földön a könyökére támaszkodva. A homlokát szorította, és hangosan vette a levegőt. Sokkal gyorsabban, mint kellett volna...
  Azonnal odarohantam hozzá.
– Hablaty, mi történt?? – emeltem meg a fejét. Nyöszörögve próbált beszélni.
– Cs-cshak v-víz-h-hért ak-harta-h-hm men-nnhi-hh... – mutatott az asztalon lévő pohár felé borzasztóan remegő kézzel. – D-d-hehh n-nemh bh-hírthh e-el a-a lá-lábhamh-h...
– Sshh, gyere, vissza kell feküdnöd – dobtam át a karját a vállamon, és Valka is ezt tette a másik oldalon.
– Idehívom Gothit... Remélem, nem igazolódik be, amitől rettegek – hagyott ott engem a szobában Valka a magához motyogó, egész testében remegő fiúval.
  A javasasszony elkomorodott, amikor meglátta Hablatyot, és firkálni kezdett. Megfogta Hablaty homolkát, és rajzolt. A mellkasára hajtotta a fejét, hogy meghallgassa a szívverését, majd ismét rajzolásba fogott. Végül Valkára nézett.
– Azt mondja... – tekintett le a papírlapra, és kikerekedtek a szemei. – Odinra...
– Mi az? – kérdeztem félve.
– Gothi szerint Hablatynak vérmérgezése van. Biztosan Drago kardja volt rozsdás... – hitetlenkedve néztem a láztól értelmetlenségeket beszélő fiúra. – Gothi azt mondja, erre még nincs ismert gyógymód, de a lázat, a zavartságot, és megemelkedett vérnyomást, vagyis a gyors szívverést és ekkora mértékű remegést enyhíteni lehet gyógynövényekkel. Az első éjjel kritikus lesz, eldől, hogy a szervezete ki tudja-e szűrni a baktériumokat a véráramból. Minden pillanatban figyelnie kell őt valakinek, mielőtt még beütne a baj, vagy Hablaty külön utakra térne – a fejem már nem bírta befogadni a szavakat, így az utolsó mondatot meg sem hallottam. Csak azon járt a fejem, hogy vajon van-e ebben a vikingben elég erő a fertőzés legyőzéséhez.
– Akkor... Reménykedjünk – húztam magamhoz Hablatyot, és hallgattam az egyre halkabbá és lassabbá váló lélegzeteit. A lázcsillapító legalább hatni látszik...