9. rész | Szokatlanul szokásos hétköznap |

      Hm. Elsősoron szeretném megköszönni a több mint 500(!!) oldalmegtekintést.
Ezzel kapcsolatban:
 Úgy döntöttem, ennek megünneplésére csinálnék egy kérdezz-felelünk nevezetű dolgot.
 Ez úgy történik majd, hogy szerzek emberkéktől kérdéseket (aki akar, akár ide, kommentben is felteheti őket, nem, Beni, te ne ide!) a karaktereinktől, hogy ezeket megválaszolják abban a külön részben, bejegyzésben.
 Második dolog pedig, hogy Bernadettkémnek köszönjétek ezt a részt, ha ő nem mondja hogy igenis ma rakjam ki, talán hetek múlva jelennne csak meg ez a poszt.
Nos, szófosás off, írás on. ^^
                                                                     
                                                                     Astrid szemszöge

A mai rosszullétet hiába vártam, nem jött. Örültem neki, de mélyen úgy éreztem, ez nem normális.
 Mivel kivételesen korán kelő voltam, a szobában pedig még sötét volt, Hablaty békésen szuszogott mellettem, félig lefordulva az ágyról.  Óvatosan átnyúltam fölötte, és visszaráncigáltam a helyére.
  Lehunytam a szemem, de álom nem jött rá.
  Jobb oldalamra fordulva kezdtem el szuggerálni Hablaty arcát, hátha valamiféle csoda folytán felkel a láthatatlan kérésemre, viszont ez reménytelennek bizonyult.
  Megunva ezt, a hátamra fordultam. Elgondolkodtam a jövőnkről.
  Vajon minden simán fog menni az egész terhesség, majd a szülés alatt? Időben fog érkezni a baba? A srácoknak hogy fogjuk ezt elmondani? Rájönnek lassan a pocakomból, de akkor is... Vajon Hablaty mellettem tud végig maradni? Nem lesz túl sok munkája? És én nem leszek neki túl sok? Ugye nem kell egyedül szenvednem? Nem bírom én ezt az ézelmi hullámvasutat, feladom.
  Barna hajú, szeplős párom eközben széles mosollyal az arcán ölelt magához a derekamnál fogva.
– Miből sejtem, hogy velem álmodsz? – súgtam, szinte ki sem ejtve számon a szavakat.
 Természetesen nem válaszolt, csak halkan felnevetett. Igen, álmában szokott ilyesmiket csinálni.
 Lassan megtudtam számolni aranybarna hajszálainak pontos mennyiségét, olyannyira nem sietett a nap a felkeléssel.
 Megjelentek az első sugarak, ezzel jelezve, hogy Hablatynak bizony hamarosan el kell mennie. Bélhangossal beszéltek valamit, hogy ma egész napra átkell vennie a nyeregkészítőt.
 A szemhéjaim egyre hosszabb másodpercekre csukódtak le, alig tudtam ébren tartani magam, csak az hajtott, hogy mindenképp elköszönhessek a főnöktől, mielőtt elmenne.
 Morogva kezdett el fészkelődni mellettem, ahogy egy bátor kis napsugár a szemébe világított.
– Cs-csak még egy kicsit... – nyöszörgött, és a fejére rakta a takaróját. Lefejtettem egy kis részt belőle, majd belepusziltam a nyakába.
– Hát, ez most nem jött be – motyogtam, ahogy szabadulni próbáltam Hablaty szorításából, ugyanis visszahúzott magához.
– Így jár, aki puszilgatással próbálja felkelteni a férjét. Tudod, hogy nálam nem válik be.
– Dehogynem válik – húztam kaján vigyorra a számat. – Figyelj, és tanulj. – beleharaptam a karjába, nem olyan erősen, hogy fájdalmat okozzak vele, de ahhoz eléggé, hogy a felkar gazdája alábbhagyjon az ölelés-támadással.
– J-jó, győztél. – szinte átéreztem azt a magára parancsolást, hogy kitudjon kelni az ágyból.
 Szép, nyugodt mozdulatokkal ültem fel, nehogy még is rámtörjön a hányinger. Kis bambulással követtem Hablaty mozdulatsorát (mm... Mellkas), ahogy felvette a pólóját, majd arra még egy pólót, felcsatolta a lábát, és magára terítette a köpenyét. Nem igazán tudom, miért hordja ezt mindenfelé magával, lehet, hogy ez valami "főnök-dolog". Arra mondjuk inkább tippelnék, hogy az apjából van szüksége "egy darabkára". Bár már rég beivódott Hablaty kellemes illata a szőrmébe, ő biztos észre veszi még Pléhpofáét.
– Na, kérem a reggeli csókom – rántott fel az ágyról, amitől hirtelen megszédültem.
– Ne olyan hevesen, várj, le kell ülnöm, mielőtt elájulok – motyogtam, és a karjába kapaszkodva ültem vissza az ágyra.
– N-ne haragudj rám, kérlek...
– Semmi baj. Ezt sokszor én is elfelejtem. Most gyere ide – húztam határozott mozdulattal magamhoz.
– Délután benézhetnél hozzánk, persze, csak ha nem jobb itt gubbasztani egyedül... – mondta két csók között, aztán újabb ráadásért küzdve felém hajolt.
– Azt alvásnak hívják. Nem gubbasztásnak. Tudod te milyen, amikor nem csak te, hanem valami ember szerű izé is növekszik benned? Fárasztó. Nagyon. Még meggondolom, hogy meglátogatlak-e – látva elszánttá vált tekintetét, leintettem egy apró szájra puszival. – Ne merj arra gondolni, hogy ezt vissza fogod adni nekem! Csak a vezetői dolgaid idejére hagyhatsz magamra. – szemforgatva lehelt csókot a homlokomra, felállt (ugyanis időközben féltérdre ereszkedett, csak úgy), és kinyitotta maga előtt az ajtót.
– Akkor... Majd találkozunk. Szép álmokat, kisasszony.
 Percekig meredtem a bezárt ajtóra. A szoba olyan hirtelen vált csendessé. Azzá a tipikus fülsüketítő csenddé.
  Inkább visszaaludtam.
                                                                                ***
 Mikor újra kinyitottam a szemem, a szoba már bőséges napfényben úszott.
 Fetrengtem kicsit az ágyban, aztán úgy döntöttem, ideje felkelnem. A derekam amúgy is kezdett fájni, a kemény faágy pedig csak rosszabbá tette a helyzetet. Szólni kell Hablatynak, biztos van erre is találmánya, vagy ötlete.
 A konyha ezúttal üres volt. Elvettem a kosárból egy jól megtermett, piros almát, és beleharapva kiléptem az ajtón.
 A friss, enyhén csípős szél játszadozott a hajammal, miközben megpróbáltam élve lejutni a csúszós, befagyott lépcsőn.
– Elismerésem, hogy ilyen téli terepen nem zúztad még össze magad, Hablaty... – motyogtam visszatekintve a halálos lépcsőre, amin túljutottam. Aztán eszembe jutott, hogy bütykölt valami recéket a műlábára. Minden világossá vált.
 Már messziről kiszúrtam a főtéren összegyült tömeget. A hátsó bejáraton surrantam be, nem voltam hajlandó sorszámot húzni azért, hogy a férjemmel lehessek.
– Ötvenegyes! – hallottam visszhangozva eréjes hangját.
 Mögé settenkedtem, és magamhoz öleltem.
 Ijedtében hátra kapta a fejét, láthatóan megnyugodott, mikor a szőke fonatomat látta meg.
– Cs-csak nem benézett, kisasszony? – kérdezte szembe fordítva magával.
– Egy olyan, sima nyerget kérnék, amin hátul van a kapaszkodó – kiabálta egy férfi.
– Rendben! – szólt neki oda Hablaty, és elkezdtünk az anyag vágó helyiség felé lépkedni.
– Nem. Én éppen otthon alszok. Elég ezekből a hülye kérdésekből! – engedett az ölelése szorosságán, és elkezdte rajzolni az új nyergét ötvenegyesnek. – Te, figyelj csak. – kérdőn nézett rám a válla felett. – Hogy finoman fogalmazzak... Rohadt kemény az ágy. A derekam meg rohadt módon fáj, alapból is. Valami ötlet? Így inkább az extrém fáradtság, mint a hát elfekvés egy életen át.
– I-igazából ezen is dolgoztam már. Tegnap készítettem egy matracot, egy szuper puhát, hogy őkelme nyugodtan pihenhessen – a válaszán kissé meglepődtem, de melegség öntött el a tudattól, hogy ennyire figyeli az érdekeimet. Nincs alkalmam panaszkodásra, Hablaty nagyon szeret engem.
– Éértemm... – nyújtottam el a szót, majd követtem a vágó géphez. Hangos kattogással indult el. – És nincsen esetleg arra lehetőség... Hogy ma este már azon aludjunk?
– Előtted járok. Már felvitettem neked a szobánkba – egy pillanatra felém nézett. A száján óvatos mosoly volt.
– Na, jó, te mire nem gondoltál? – összenevettünk, miközben kalapácsolni kezdett. Odakintről ordibálás csapta meg a fülünket, a fiút ez annyira kizökkentette, hogy rávert a hüvelyk ujjára.
– Odinra! – kiáltott fel fájdalmában.
 Kint legnagyobb meglepetésünkre Halvér ütögette Takonypócot, kissé távolabb pedig Kőfej kuporgott. Sírt. Hablaty a verekedő vikingeket rohant szétválasztani, míg én szőke barátnőmhöz siettem.
– Kő! Mi történt?? – szipogva fogadta el a felé nyújtott kezemet, én pedig felnyaláboltam őt a földről.
– Tha-thakonypóc... Me-mehegü-ütött... – hangos zokogásban tört ki az emlékektől. Szorosan magamhoz öleltem.
 Eközben láttam, ahogy Hablaty megpróbálva a helyzet magaslatán állni, leszidta Takonypócot, a sárga földig.
– Még is hogy volt ilyenre képed?! Ne csodálkozz, hogy nem téged választott! Eleve ki ver meg egy olyan személyt, akit "szeret"? – hangja a dühtől talán még a kikötőig is elhallatszott, ujjával idézőjeleket formált a levegőben, a szeme pedig villámokat szórt. – Mars innen, ne is lássalak, amig bocsánatot nem kérsz tőle!
 Hüvelyk ujját a szájába véve (jó, viccesen nézett ki...), Halvérrel az oldalán érkezett hozzánk.
– Te jól vagy? – Halvér felé irányoztam a kérdést, de ő leintett, átvette a vállamat összekönnyező lányt és megölelgette.
– Annyira... Megi-ijedtem – suttogta Kőfej, mikor percekkel később sikerült nagyjából lenyugodnia.
– Shh... Semmi baj, szivem, semmi baj... – puszilta meg Halvér.
 Mi Hablattyal most már kezdtünk kívülállóvá válni.
– Khmm... – köszörülte meg a torkát. Nem lehet, hogy gondolat olvasó? Hmm... – Mi most megyünk, van itt vagy száz nyeregre váró ember.
– Persze, menjetek csak – Halvér hálásan pillantott a mellettem állóra. – Hablaty, köszönöm.
– Alap... Muszáj benőnie a feje lágyának, ha barátnőt akar még a Valhalla előtt.
 Mind felnevettünk, aztán visszaindultunk Hablattyal a nyergesbe.
– M-majd szólj rám otthon, hogy jegeljem le az ujjamat – tette le Hablaty a bőr nyerget, a falusi pedig kezébe nyomott némi aprót. – Tartsa meg, a várakozás miatt – adta vissza a pár aranypénzt. Ötvenegyes látva, hogy a főnök komolyan beszél, elrakta a zsebébe, vállára rakta a nyerget, majd elégedetten távozott.
– Ötvenkettes! – kiáltott újra. Egy nő furakodott előre a tömegben, karjaiban egy kis rettenetes rém fiókával.
– Neki kéne segítség... Napok óta nem eszik, nem iszik.
– H-hölgyem... – kezdte volna Hablaty gyengéden, de az asszony félbeszakította.
– Kérem, segítsen! Csak ő maradt nekem, és talán komoly baja van! – Hablaty sóhajtott, és átvette a kis sárkányt. Letette az asztalra, majd óvatosan megtapogatta a hasát, aztán belenézett a szájába. Ennek a kis töpörtyű láthatóan nem örült, mert ráakart kapni az ujjaira. A barnahajú holt nyugalommal elhúzta a kezét, megnyomta a rém nyakát, amitől az hangos horkolással álomba merült.
– Teháát... Lássuk csak, mi itt a galiba – motyogta magának, és felemelte az állat kis nyelvét. Megragadt valamit, kiemelte a szájból. – Sejtettem. Egy szög. Nem tudja, hogy került a szájába? – vonta kérdőre az asszonyt.
– Talán akkor, amikor leborított egy dobozt a polcról. Azt hittem, mindet össze szedtem...
– Semmi probléma. Megesik az ilyen. Ha legközelebb ilyen problémát észlelne, keressen fel személyesen, a házunkban – mondta Hablaty és rámosolygott a nőre. – Minden jót, asszonyom!
– Ezer hála, jó munkát, főnök! – azzal elsietett a karjában pihengető jószággal.
– Ez azért nem volt semmi... – tettem Hablaty vállára a kezemet.
– A-astrid, ez alapvető dolog.
– Neked talán igen, de nekem nem. Most mentetted meg egy fióka életét!
– Hát, jó... Ötvenhármas!
                                                                             ***
 A 123-as számú vikingig bírtam megállni a lábamon, de akkor már kezdett lemenni a nap.
– Le kell üljek... – estem neki Hablatynak, aki gyorsan elkapott, és egy padra ültetett.
– Thor nevére! Teljesen ki ment a fejemből, hogy enned kell... Várj, mindjárt itt vagyok!
 Hangos mentegetőzések közepette szaladt át a tömegen, aztán eltűnt a Nagyteremben.
 Alig éltem, amikor visszatért egy tányér meleg levessel. Hálás pillantást vetettem Hablatyra, elvettem a tálat és a kanalat. Jól esett a melegség a torkomnak, a gyomromnak meg annál inkább.
 Evés után végre nem kettőt láttam mindenből.
– Mehetünk haza. Végeztem – húzott fel nagyon lassan Hablaty, mikor levette a koszos köpenyét.
  A szobába érve másra sem vágytam, mint egy forró fürdőre, aztán a puha ágyra. Kivettem a szekrényből a nyúlós pólómat, meg egy kényelmes nadrágot, és eltűntem a fürdőszobában.
  Fél óra múlva a hajam kiengedve terült szét körülöttem, ahogy elfeküdtem a puha matracon.
– Mintha egy felhőn lennék... Köszönöm, Hablaty... – ő is mellém feküdt, fejemet a vállára hajtva együtt bámultuk az üveg tetőn keresztül a milliónyi csillaggal beborított eget.
 Hirtelen megmozdult a hasam. Összerezzentem, és ráraktam a kezem.
– Mi a... – újabb mozdulat, és a hasam kicsit ki is dudorodott. – Ha-hablaty... – suttogtam neki, és mielőtt szólhatott volna bármit, a kezem helyére tettem az övét. – V-várj... Ez... Egyszerre kettő...? Mindkét keze, lába, vagy mi?! – Hablaty hirtelen felült, felhúzta a pólómat hogy ráhajtsa fejét a domborodó hasamra.
– Ne-nem, várj... Öhm, nem vagyok biztos abban, amit hallok, inkább megkérdezem holnap Gothit... – kérdőn néztem rá.
– Mit hallasz?
– Sz-szerintem... Két szívverést.