8. rész | Rosszullétek |

                                                                   Astrid szemszöge

 Másnap erős hasgörcsre ébredtem. Fészkelődni kezdtem Hablaty erős karjai közt, mire felém fordult.
– A-astrid?... Maradj már nyugton... – motyogta, valószínűleg két álom között, és hátam a meleg mellkasának nyomódott, ahogy magához szorított. Gyorsan lekaptam magamról a karját, lerúgtam a takarót, hogy kirohanjak a fürdőszobába.
 A wc fölé hajolva kezdtem köhögni, majd hányni. A térdeim pár perc múlva kezdték felmondani a szolgálatot, így elgyengülten terültem volna el a padlón, ha Hablaty váratlanul nem terem ott, hogy elkapjon.
  Újabb inger rántotta össze a testemet. Hablaty megtámasztotta kezével a homlokomat, és hátrafogta a hajamat.
– Shh, semmi baj, itt vagyok, mindjárt vége van... – búgta, ahogy ráhajtotta fejét a hátamra.
 Motyogtam volna valamit válaszul, de a kinyitott számtól csak újabb hányinger fogott el.
  Tíz perc múlva megkönnyebbülten ültem le, és terültem el keresztbe az ágyunkon.
– Hozok néhány falatot, kiálts, ha kellenék – nyomott egy puszit Hablaty a homlokomra. Aprót bólintottam.
  Éppen elnyomott volna az álom, amikor ajtó nyitódást és csukódást hallottam. Kinyitottam a szemem, majd lassan felültem. Hablaty lerakta az asztalra a gyümölcs darabakákkal teli tányért.
– Blahh, ugye azt nem akarod velem megetetni? – mutattam undorodva egy banán felé.
– De... A banán a kedvenc gyümölcsöd – nézett rám furán.
– Jó, de most undorító. Szedd ki abból a tányérból, vagy nem eszek meg semmit – fontam össze magam előtt a karjaimat. Felemelte a kis karikákat, hogy a szájába rakhassa. – Ha jobban meggondolom... Talán még is kérem. Már nincs hányingerem az illatától. – megforgatta a szemeit.
– Bolondot csinálsz belőlem... – visszatette az ételt a tányérra.
 Mikor befaltam minden kocka körtét, meg almát, újból felfordult a gyomrom. Kirohanni sem volt időm, egyszerűen belehánytam Hablaty ölébe.
– S-sajnálom... – nyúltam egy rongyért, hogy letörölhessem.
– Semmi baj. És ne vesződj ezzel, átveszek egy másik nadrágot – fogta meg gyengéden a kezemet, és kivette belőle a törlőrongyot.
 Amikor Hablatyon csak alsó volt, kellemes hideg futott végig a gerincemen, de próbáltam elterelni a figyelmemet, azzal, hogy hintázni kezdtem. Nos, ebből az lett, hogy beestem a szék és az asztal közé. A fiú azonnal elengedte a térdgatyája szárát (éppen begombolta). Hozzám sietett, hogy felsegítsen.
 – K-köszi... – mormogtam zavartan a szemébe nézve. Hát ezt akartam elkerülni. A tekintetünk azonnal összeakadt. Hosszú másodpercekig bámultunk egymásra, Hablaty pont közeledni kezdett az arcom felé, mikor dübörgést hallottunk. A kivágódó ajtó felé kaptuk a fejünket.
 Valka idegesen támaszkodott a térdére, ahogy próbálta kifújni magát.
– Anya? – lépett hozzá Hablaty, és aggodalmasan nézett rá.
– Bélhangos küldött érted. Azt üzeni, sürgősen menj a műhelybe.
– D-de nekem vi... – kezdte volna rám sandítva, de közbevágtam.
– Hablaty... Jól leszek.
– Hiszen az előbb hánytál le! Hogy lennél jól?
– Itt maradjak vele, hogy megnyugodj? Muszáj elvégezned a munkád, fiam – szólt gyengéden az anyja, és leült az ágyra, megpaskolta maga mellett a helyet, hogy üljek át oda.
 Sóhajtottam, és mellé ültem.
– Jó... Akkor délután jövök. Talán. – puszit nyomott az arcomra, felvette a köpenyét, aztán elviharzott.
– Szóóval... Hogy vagyunk?
– Mint mondta az uraság, épp ölbe hánytam. Rossz ötlet volt gyorsan enni...
– Igen, erre oda kell figyelned – bólogatott Valka kedves mosollyal. – Egyszerre mindig keveset egyél. Ha megterhelődik a gyomrod, visszaküldi a csomagot, bármilyen kellemetlen helyzetbe is hozzon ezzel.
– Ezt a tanácsot megfogadom, köszönöm.
– Ó, nincs mit. És ne aggódj, ezek a rosszullétek körülbelül a harmadik hónap után elmúlnak.
– Harmadik... – ismételtem meg csalódottan.
– Mi a baj? – vállatvontam.
– Nem is tudom... Azt hiszem, most szembesültem azzal, milyen hosszú is kilenc hónap... Hogy fogjuk ezt bírni Hablattyal? Hogy fogom ezt én bírni? – megnyugtatóan a vállamra helyezte jobb kezét.
– El fog röppenni ez az idő. Aztán már mással lesztek elfoglalva... Hablatyért meg ne aggódj. Sok dolga lesz, el lesz foglalva, nem fog tudni rajtad lógni, mint eddig. Amikor Hablattyal voltam terhes, én is folyton hánytam. Az tud segíteni, ha sokat pihensz, és többször eszel. Mindig csak pár falatot.
– Megint csak köszönöm... Sokat segítesz ezzel – öleltem meg, ő pedig megszorított. Kicsit eltoltam magamtól, mert hányingerem lett. – Ne szoríts össze, mert ide hányok...
– Tényleg, ne haragudj – felelte mosolyogva.
  A délutánt átaludtam, utána pedig elmentem egyet repülni Viharbogáron. A taccs elkerül szerencsére repüléskor.
 Este éppen hazafelé tartottam az istállóból, amikor összefutottam Hablattyal. Valami építésszel tárgyalt, ha nem szólítom meg, elmegy mellettem.
– Üdvözletem! – intettem mosolyogva nekik. A falusi köszönt egy jó estét-et, Hablaty pedig összevonta a szemöldökét. Kérdőn néztem rá.
– Astrid? Nem kéne pihenned? Miért mentél el repülni? – egy kézmozdulattal elcsitítottam.
– Jól vagyok. Bogárral pedig foglalkoznom kell. Ahogy neked is kéne Fogatlannal... Mikor is voltatok utoljára repülni? Két hete?
– Ez most nem lényeg. Akkor tényleg minden rendben? Nem fogsz elájulni?
– Hablaty, nyugodj már meg. Terhes vagyok, nem halálos be... – a munkás értetlenül pislogott ránk. – Ohh, igen, ezt még senkinek sem mondtuk tovább. Most Ön az első, aki megtudta... – nevetgéltem zavaromban, az ember pedig elmosolyodott, és gratulált.
– Hablaty, a farkasok megtámadtak egy csordát! – rohant hozzánk Takonypóc.
– Thor szerelmére... Jó. Szóval, Bob, azt az istálló ablakot kellene– megjelent Eret.
– Főnök, elszabadultak Swan birkái! – Hablaty felnézett az égre.
– Hogy nem lehet egy perc nyugtom sem... Tehát, azt az ablakot kéne újra berakni – mutatott az istálló felé, Bob pedig bólintott, és ott hagyott minket. – Eret, próbáld meg Fejtörővel a karám felé terelni őket, most mennem kell. Takony, gyere – intett a fekete hajúnak, és elsiettek.
   Megráztam a fejem, és felvontam a szemöldököm, ugyan is Eret még mindig mellettem állt, és bámult.
– M-mi van?
– Öhm, az arcod... – hirtelen kiment minden vér a fejemből, szédelegni kezdtem.
– Szólj... Sz-szólj Hablaty... – minden elsötétült. Azt sem tudom, a földön terültem-e el.
                                                                        ***
 Erőteljes rázogatásra eszméltem fel. A hangok még messzinek hatottak, a testem zsibbadt.
– Astrid! Astrid! – suttogta a hang minduntalan.
 Pislogtam párat, mire a kétségbeesett hangokhoz egy zöld szempár is társult. Boldogan szorított magához.
– M-mi történt?
– Elájultál... – felelte Hablaty, miközben úgy tűnt, sosem akar már elengedni. Vártam egy ideig, de csak nem tolt el magától, így megtettem helyette.
– Jól van, jól van... Már jól vagyok. – felakartam ülni, de mivel a lábaim fel voltak polcolva az ágyon, a kísérlet kudarcba fulladt.
– Ne ijessz többet így rám!
– Azon leszek. Ez a terhesség miatt van?
– Gothi szerint igen. Reggel óta nem ettél, igaz? – lesütött szemmel bólintottam. – Jó. Akkor mostantól anya fog figyelmeztetni rá, hogy ne hagyd ki az étkezéseket. A-astrid... – lágyult el a hangja, és megsimította az arcomat. – Figyelned kell magadra... Ez nem tesz jót... Neki – halkult el az utolsó szóra. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, majd a szemébe néztem.
– Nem tudsz hozzászokni a gondolathoz, hogy lesz belőlünk egy kis utánzat, huh? – halovány félmosolyra húzta a száját.
– Nem... Neked viszont olyan könnyen megy. – halkan felkuncogtam.
– Hablaty, én is aggódom. Jobban, mint bármikor. De egy biztos. Amíg velem vagy, minden rendben lesz. Megszokni pedig sosem fogom tudni a gondolatot, hogy bennem él valaki, akiért felelős is vagyok – mondtam nagyot sóhajtva.
– U-ugyan már... Remek anya leszel.
– Ezt most csak azért mondod, hogy jó pontot szerezz a következő hangulatrohamomhoz, igaz?
– I-igen, vagyis nem, mi? Várj – dadogott zavarában. – Tényleg így gondolom. – megcsókoltam, hogy ne kelljen tovább mentegetőznie.
                                                                           ***
 Reggel, vagyis kora délben, amikor ébredezni kezdtem, Hablaty helye már üresen tátongott.
  Felvettem egy papucsot, és álmosan támolyogtam le a lépcsőn, a konyhába. Valka épp főzött valamit.
– Jó reggelt, álomszuszék!
– Reggelt'. Hablaty?
– Ó, már régen elment. Repülnek Fogatlannal – elmosolyodtam. – És megkért, hogy ne ébresszelek fel még. Tegnap nehéz napod volt.
– Hát igen, nehéz...
– Kérsz ebédet? – máskor meglepődtem volna, hogy ebédet mond, én meg most keltem fel, de kivételesen jól esett átaludni a fél napot. Ráadásul még mindig álmos voltam.
– Öhm... Attól függ, mi van benne – böktem a lábos felé.
– Hús leves. Répa, víz, pertezselyem, fűszernövények, meg csirke.
 Néhány pillanatig elgondolkodtam a levegőt szaglászva, hogy kívánom-e, aztán igenre esett a választásom.
– Kérek hát, köszönöm szépen!
– Nincs mit, szivem – mosolygott vissza. Kedvelem Valkát.
                                                                             ***
 Ebéd után jóllakottan indultam a fürdőbe az átvevendő ruhákkal.
 A pólómat levéve néztem a tükörbe. Meglepődve konstatáltam, hogy a pocakom növekedésnek indult. Pedig most lett csak vége az első trimeszternek... Óvatosan értem hozzá az alig érzékelhető domborulathoz. Melegség öntött el, ahogy előkapartam néhány emlékképet korábbról, majd összekapcsoltam ezzel a pillanattal.
  Nyitottam meleg vizet a kádba, meg kis hideget is, és beültem. Hirtelen olyannyira ellazultam, hogy helyben eltudtam volna aludni.
  Lehunyt szemem gyorsan kipattant, és kissé összerándultam ijedtemben, mert dörömbölni kezdtek az ajtón.
– Igen? – kiáltottam, ahogy ülő helyzetbe tornáztam magam.
– Semmi, csak ellenőriztelek – hallottam Valka hangját. Szemforgatva dőltem vissza a kád szélére.
     Egy óra múlva a parton sétálva hallgattam a rettenetes rémek dalolását elvegyülve a többi sárkány rikácsolásával, és élveztem a kora tavaszi szellőt. A horizonton egy fekete csík mozgott ide-oda, valószínűleg Hablaty és Fogatlan voltak azok. Viharbogár boldogan kerregett menetelés közben.
                                                                Hablaty szemszöge
         
Zene ajánlás:
https://www.youtube.com/watch?v=kXiwh3YzcfI

– Nos, pajti? Mivel kezdjük? – paskoltam meg izgatott sárkányom oldalát, mire az zuhanó repülésbe kezdett. – Woah, értem, oké! – mondtam nevetve, és szorosan a nyereghez lapultam.
 A szél tépte a hajam, Fogatlan fekete fülei pedig boldogan mozogtak.
  Ahogy a víz felett szétnyitotta hatalmas szárnyait, morgása visszhangzott a távolban.
Egy ügyes mozdulattal fejjel lefelé fordulásra ösztökéltem. Kinyújtva egyik kezemet, a tenger meleg habjai közé nyúltam.
– Visszafordulhatunk – súgtam Fogatlan fülébe, mire rám nézve engedelmesen visszafordult.
 Az elénk táruló végtelennek tűnő tenger, és égbolt helyet cserélt.
 Elrepesztettünk egy kis szikla szirt mellett, majd a felhők felé kezdtünk utat törni magunknak.
– Azért ez már hiányzott, nem de? – helyeslően megrázta a fejét.
 Az élénk rózsaszínben játszó felhők fölé érve, magabiztosan széttártam oldalra a kezeimet.
 Megpillantottam a távolban néhány sikló sárkányt.
 Elhúztunk mellettük, kerregve üdvözöltek minket.
– Mit gondolsz, megpróbáljuk még egyszer? – kérdeztem izgatottan. Éjfúriám csak megforgatta összeszűkült pupilláit. – Jó. Felkészültél? – megrázta magát, jelezve, hogy készen áll. Kicsatoltam a műlábamat a kengyelből, lecsiptettem a rögzítő kötelet a nyergen lévő fém karikából, lefordultam a nyeregből, és zuhanni kezdtem a felhők felé.
 Pár méter választott el minket a víztől, így megfogtam a szárnyként funkcionáló bőr darabot, összenéztem Fogatlannal, és szétnyitottam.
  Megnyomtam a ruhámon egy gombot, a kis hát vitorla pedig kifeszült. Ezáltal már nem imbolyogtam, szép sebességgel repültem Fogatlan mellett a levegőben. Megint összenéztünk. Ugyan arra gondolt, amire én.
  Alám repült, felkapva engem. Belekapaszkodtam a nyeregbe.
  Pont a nagy szikla kapu felé tartottunk, így felálltam a nyeregben, a kezeimmel egyensúlyozva. Felugrottam, ahogy elém került a szikla perem, és átfutottam rajta, túloldalon Fogatlanra esve.
       Néhány trükközés után egy kis szigetre szálltunk le.
 Leültünk egymás mellé egy tóval szemben.
– Te, Fogatlan... – kezdtem hosszas gondolkodás után. Kérdőn nézett le rám. – Astridnak mostanában többet kell majd segítenem. – morgott egyet, és végig nyalta az arcomat. – Hajj, ne, el ne kezdd... Ne most – töröltem le a nedves arcomat. – Ez most komoly. Szüksége lesz rám, pajti.

Ne nézz rám így – nevettem fel a "mosolygását" látva. – Gy-gyerekünk lesz.
 Fogatlan mintha megértette volna, boldogan felcsillanó szemekkel dörgölőzött hozzám.
– I-igen, ez valóban jó dolog. De... Nem lesz annyi időm... Időm rád – sóhajtottam csalódottan. Szomorú tekintetétől nagyon elszontyolodtam.
 Mióta apám helyébe léptem, rengeteg dolgom lett. Alig jut nekem szabadidő, ha jut is, azt Astriddal töltöm. Csak nagy ritkán kerül sor Fogatlanra. A mai repülésre is úgy kellett lehetőséget kerítenem, hogy Bélhangosnak elígérkeztem két hétre a nyeregkészítőbe. Reggeltől estig ott fogok rohangálni...
 Egy órán át még "beszélgettünk", aztán ránk sötétedett.
– Menjünk, biztos kellek már megint... – ültem fel Fogatlanra, kattintottam a farok szárnyon a kengyellel, és újra versenybe szálltunk az éjszakában énekelve süvítő széllel.
                                                                   Astrid szemszöge

 Vacsoránál egyszer csak Hablaty toppant be.
– Sziasztok – intett nekünk, és idegesen feltrappolt az emeletre, majd becsapta maga mögött a szoba ajtót.
– Megyek, megkérdezem, mi baja van... – mondtam Valkának.
– Oké.
 Hablaty az ágyon ülve olvasott valami szakadt papírt, de amint beléptem a szobába, a háta mögé rejtette. Összefont karral ültem le mellé.
– Mi van abban a levélben? – néztem kérdőn a háta mögé dugott kezére.
– S-semmii... – felelte a földet bámulva.
– Na, jó, add csak ide! – gyors csókot leheltem az ajkára, amitől mint sejtettem, ellazult a keze. Kikaptam belőle a lapot.
 Én, Nagyszájú Bertalan, a Déliek törzsfőnöke törzsgyűlést hívok össze a Huligán törzs vezetőjével. Hogy miről, az szigorúan titkosított információ. Április 2-án, hajnalban legyen itt. 
  Üdvözlet: Nagyszájú Bertalan. 
 Nem tudtam mit kezdeni az olvasottakkal, huszadik elolvasásra sem.
– E-ez most mit jelent, Hablaty?
– Azt jelenti, hogy pár napra itt kell hagynom mindent, és oda utazni. – halványan elmosolyodtam, és átkaroltam.
– Nem lesz semmi baj velem, Hablaty. Nyugodj meg... – suttogtam fejemet a fejének támasztva.
– É-én nem is igazán érted aggódom, hanem, hogy ez lesz az első ilyen megbeszélésem. Fogalmam sincs, mi folyik egy ilyen alatt, és arról sincs, hogyan fogok tudni rendelkezni a falu nevében. A-apám leckéjét erről... Ne-nem hallgattam meg. Ez nagy feladat, Astrid. Nagyon sok múlhat ezen. Ha elszúrok valamit, ti is ihatjátok a levét.
– Ne beszélj badarságokat! 6 éve gyakorlod a vezetést... Nem biztos, hogy észre vetted, mert tudatosan csináltad mindig, mi pedig szó nélkül követtük az őrült, de egyben kivitelezhetetlen terveidet. Erre születtél.
– De hát... – kezdte volna megint a monológot, de gyengéden szájára helyeztem az ujjamat.
– Semmi de. Most pedig, gyere, kiszellőztetjük a fejedet – nyomtam puszit szeplős arcára, majd megfogva a kezét, felhúztam az ágyról.
 A kádba meleg vizet engedtem, Hablaty pedig megszeppenve vette le a pólóját, ezáltal szabadon hagyva enyhén kockás hasát. Én kicsit magabiztosabban, de cékla vörös fejjel bújtam ki az én, piros ujjatlanomból.
  Újra a fiú izzadt kezéért nyúltam, hogy a hasamra fektethessem tenyerét.
– I-istenekre... Mi-mindjárt meghatódom... – kuncogott fel zavarában, arcán pedig megjelentek az imádni való kis gödröcskéi.
– Azért azt nem kell. Fog ő még életjeleket is adni.
– Igen... É-élet jelek... – morogta ráhajtva apró pocakomra a fejét. Beletúrtam kócos, barna hajába, még jobban magamhoz szorítva.
  Reméltem, hogy a pillanat sosem múlik el.