7. rész | Mi a titkod? |

                                                                   Astrid szemszöge
 Egy hét telt el az esküvő óta. Érzem, hogy valami nincs rendben, de nem igazán tudom, hogy mi.
  Hajnaltájt egy rossz álom miatt levegőért kapkodva riadtam fel, és éreztem, ahogy Hablaty mocorogni kezd mellettem.
– A-astrid? – motyogta, és félkómás fejjel rám nézett.
– Csak rosszat álmodtam. Nyugi – leheltem egy puszit a homlokára, mire lehunyva a szemét halványan elmosolyodott. Lehámoztam magamról a nagy, vastag takaró rám eső oldalát, és felültem az ágyban.
– H-hová mész? – könyökölt fel Hablaty.
– Levegőzöm egyet – feleltem, majd felkaptam a köpenyét az ágy melletti fogasról, hogy magamra rakjam.
 Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül csak megvonta a vállát, és visszadőlt a párnájára.
 Aggodalmasan vontam össze a szemöldököm, de muszáj volt elmosolyodnom.
  Hablaty olyan aranyosan tudja a fejére húzni a takaróját, hogy elmenekülhessen az ablakon beszűrődő korai napsugarak elől, hogy majd' elájulok.
 Kiléptem a hidegbe, és gondolkodás nélkül vettem az irányt a ház felé, ahol Hanga szállt meg, amíg Hibbanton tartózkodott.
  Sürgetően kopogtattam hármat, majd vártam. Jobban magamra húztam a szőrmebundát, lehunytam a szemem egy pillanatra, beszívva Hablaty kellemes illatát, ami jól beivódott a ruhadarabba. Ettől mindig megnyugszom.

  Hanga kissé kócosan, nyúzott arccal nyitott ajtót. Mosolyogva intettem neki.
– Jó reggelt!
– Igen... Reggelt. Hajnalt. Talán. – felelte morogva, és beinvitált az előszobába, ahol félhomály uralkodott. Kihúzott az asztal alól egy hokedlit, leült rá, megtámasztotta a könyökét az asztalon. Kérdőn nézett rám. – Mi a baj?
– Baaj? Már át sem lehet jönni beszélgetni a legjobb barátnőmmel? – felvonta az egyik szemöldökét.

– Astrid, Hablatynak szóltál? – nos, okos lány, rögtön a lényegre tért. Nagy sóhajtás kíséretében ültem le én is egy kisszékre.
– Nem... Mert nem értem, mi a baj. Félek, Hanga, egyre jobban – temettem csalódottan az arcomat a tenyerembe.
– Miért, mi történt?
– Nem is tudom... Folyton sírhatnékom támad a semmiből, vagy pont hogy szakadni kezdek a nevetéstől, ezzel megijesztve mindenkit magam körül, sokszor nincs étvágyam, a rémálmaim pedig újonnan sehogyan sem akarnak megszűnni.
– Astrid... Nem gondolod hogy...
– Nem! – vágtam a szavába. – Az nem lehet, ő ni-nincs még rá kész... – szomorú tekintetével fürkészett tovább.
– Vagy talán... Félsz, hogy te nem állsz még készen?
 A hirtelen rámtörő érzelmekkel nem tudtam mit kezdeni, ezért könny szökött a szemembe, majd egyszerűen elsírtam magam.
 – Shhhtt, nyugodj meg, minden rendben van – ugrott mellém, és szorosan átölelt. Arcomat belefúrtam a vállába, egyre jobban rázkódtak a vállaim.
– H-Hanga, ez-ez ijesz-ijesztő... – motyogtam a ruhájába, mire megnyugtatóan veregette meg a hátamat.
– Mint mondtam, minden oké lesz. Figyelj... – nézett mélyen a szemembe, ahogy eltolt magától. – Szeretnéd, ha tovább maradnék? A nagybátyám megfogja érteni.
– Köszönöm... – mormoltam alig hallhatóan.
– Nincs mit. Ilyenek a barátnők – felelte mosolyogva, miközben letörölte az arcomon végicsurgó könnycseppet. – Na, és szeretnéd, hogy csináljunk valamit? Mondjuk... Hajnali sétarepülés a sziget körül?
 Tudta, hogy ezzel célbaüt. Elmosolyodtam, és válaszoltam.
– Benne vagyok. Hozom Viharbogarat, a Nagyterem előtt találkozunk! – mondtam, és kilökve az ajtót, kiléptem a dermesztően hideg levegőre.
                                                                                ***
 Igaza lehetett Hangának... Nem érzem, hogy készen állnék erre a lépésre, de nagyon is úgy tűnik, ez az Isteneket nem érdekli. Amíg lehet, megpróbálom eltitkolni Hablaty elől. Van elég dolga neki így is... Kell még hozzá a pánikolásom? Aligha. Másrészről pedig... Előbb-utóbb észre fogja venni a változásokat.
– Föld hívja Astridot! Halóó! – zavart fel a gondolkodásomból egy lágy hang. Feléfordítottam a fejem.
– B-bocsi, elkalandoztam.
– Vettem észre. Tehát? Hogy jöttetek össze?
– Ööhhmm... Akkor történt, amikor Dagur... Meghalt. Va-vagyis utána, este. Mikor Viggo elfogott minket, már bevallotta nekem Hablaty.
– Bevallott mit? – kérdezte csillogó szemekkel.
– Hogy... Szeret. Először kezdeményezett csókot. – Hanga erre felsikoltott. Kérdőn néztem rá, lángoló arccal.
– Jaj, ne haragudj, elkapott a hév. Ha tudnád milyen rég vártam erre...
– Ahham... És te? Hogy állsz szerelem téren?
– A szerelem talán... Nem az én világom – válaszolta vállatvonva.
– Ne mondd már! Halvérrel is, milyen édesek voltatok! Még hogy nem a te világod... – nevettem fel, ő pedig lehajtotta a fejét, és megsimogatta Szélnyíró nyakát. – Hanga? – kérdeztem óvatosan.
– Volt egy srác. Danielnek hívták. A falunkban lakott, még 1 évvel ez előtt. Aranybarna haja és gyönyörű, kék szeme volt. Mindig is érdeklődtem iránta, de ő csak később viszonozta ezt. Két hó-hónapja jártunk, ami-kohor... Meghalt. – a hangja elcsuklott, és könnyekben tört ki.
 Közelebb repültem hozzájuk Viharogárral, hogy vállara tehessem a kezemet. Szipogva nézett rám.
– Annyira sajnálom... Nem tudtam...
– Semmi baj – hárított rögtön. – Nem tudthattad.
– Akkor ezért jöttél vendég nélkül... Részvétem.
                                                                                 ***
 Vacsoránál a srácok már belekezdtek az étkezésbe, amikor visszamentem hozzájuk. Hanga halványan mosolyogva biccentett nekem.
  Hablaty amint meglátott, hozzám sietett.
– Hol voltál? – kérdezte, és a smaragdzöld szemeiben lévő félelemtől majdnem elkapott a sírás.

– Csak rosszul voltam...
– Astrid... Látom, hogy baj van. Nekem igazán elmondhatnád – faggatózott, miközben elkezdett a hajammal babrálni. Idegesen eltoltam a kezét.
– Nincs bajom, megértenéd végre?! Talán csak beteg vagyok. Ettől még nem kell éjjel nappal körülöttem pattognod, és kérdezgetned engem! – a végén már ordítottam.
 Hangáék kikerekedett szemmel néztek ránk, még rágni is elfelejtettek.

Az a baj, hogy nem találtam MEGINT azt a képet, amit kellett volna, így nem mindenki van rajta, nem úgy, mint a jelenetben.

– J-jó... M-megértelek... Csak vigyázni akartam rád... – motyogta Hablaty, és elrohant. Megmernék rá esküdni, hogy csillogott valami a szemében is.
– Szerintem utána kéne menned... – tette óvatosan kezét Hanga a vállamra.
 Szó nélkül megfordultam és kiviharzottam az ajtón, ami tárva-nyitva volt. Ezek szerint azzal sem nagyon vesződött, hogy gondoskodjon arról, ne hűljön ki a terem.
  A lépcsőn lemenvén megláttam a műhely előtt fekvő Fogatlant.
– Hé, pajtás, nem tudod véletlenül, merre van a gazdád? Beszélnem kell vele – guggoltam le hozzá, hogy megsimogassam. Morgott párat, és a Haddock ház felé bökött a fejével. – Köszönöm – suttogtam neki, ahogy előhúztam egy szárított hal darabot a zsebemből. Izgatottan hegyezte a fülét, miközben a tenyeremet szaglászta. Végül kidugta rózsaszínű nyelvét, és bekanalazta a finom falatot a szájába. Dorombolva nyelte le, én pedig haza ballagtam.
  Lassan nyitottam be a hálószobába. Hablaty az ablakpárkányon ücsörgött, felhúzott térdekkel, és a halvány holdfénynél próbált valamit rajzolni. Közelebb léptem hozzá, hogy rálátást nyerhessek a kis lapra. Egy szomorú, fonott hajú lány körvonalait húzkodta határozott mozdulatokkal.
– Ne haragudj rám, kérlek... – karoltam át.

– Nem haragszom. Csak csalódtam... Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nekem mindent elmondhatsz, emlékszel? Astrid, házasok vagyunk. Nem titkolózhatsz előttem egész életedben... Őszintének kell lenned, legalább velem – nézett végre a szemembe.

– Hidd el, elmondanám, ha lehetne... – kezdtem, de idegesen malmozva az ujjával, közbevágott.
– Mi akadályoz meg?
 Mély levegőt vettem.
– Hablaty... Itt nem az a kérdés, mi. Hanem, hogy ki.
 Szerintem végigpörgette az agyában az elmúlt hetekben történteket. Egy pillanatra mintha megállt volna a szíve, aztán tágra nyílt szemekkel bámult rám.

 – Astrid?
 – Napok óta hányok... És a-azt hiszem, az az ájulás sem volt véletlen. A hangulatváltozások meg... Ahh... – Hablaty kifürkészhetetlen arccal meredt rám. – Haragszol rám? – ismételgettem magam – Hogy nem mondtam el...? Nem tudtam magam sem, hogy mi ez a furcsa dolog, ami zajlik bennem, és te mostanában lehangolt voltál, nem akartalak leterhelni a sztereotípiáimmal... – megrázta a fejét, és magához ölelt. Szorosan, de most valahogy... Biztonságot nyújtottak a karjai. Mintha érezte volna, hogy óvnia kell egy új életet.
– Aggódtam érted. Már mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy... – elhalt a mondata vége, és megsimította hasamat.
– Akkor... Rendben vagyunk? – kérdeztem, előre félve a választól.
– Persze. Nagyobb rendben nem is lehetnénk – felelte, és forró csókkal tapasztotta össze ajkainkat.

– Mióta tudod? – suttogta, amikor percek múlva, az ágyon ülve szétváltunk. ((B betűs egyed, a fantáziádra bízom ezt))
– Sejtem. Még csak sejtem. Gothit majd csak... 4 hónaposan szeretném megkérni, hogy vizsgáljon meg. És rá fogunk jönni, ha nőni kezd. Egyébként, csak hogy ne kelljen ilyen aggódó arccal nézned rám, anyáddal is beszéltem erről... Meg persze Hangával.
– Ácsi, tehát már nem is a talán  gyermeked leendő apja az első, akinek elmondod ezt a nagyszerű hírt? – vonta fel játékosan a szemöldökét, miközben maga alá gyűrt.

Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
– Én a helyedben nem provokálnám ki a talán gyermeked leendő anyjának haragját – húztam össze a szememet, mire kockára téve az életét, megcsiklandozott.

 Váratlanul ért a hasamon az érintése (benyúlt a pólóm alá a kis galád), így jóleső borzongás futott végig rajtam.
 A következő pillanatban apró csókokat kezdett el osztogatni a vállamra, meg a nyakamra, majd karjaink egymásba fonódtak az éjszaka leple alatt.
                                                                         
                                                                          Vigyázott ránk.