15. rész | Bővül a család | part 1

                                                             
 Szevasztok! Nos, elérkezett az utolsó napom még itthon...

Ez a rész KICSIT részletesen lett megírva, de hát... Aki ismer, azt tudja jól, hogy tőlem ez megszokott.
 Jó olvasást! ^w^

                                                                    Hablaty szemszöge
               
  Még csak pár perce szelhettük a felhőket, de már örökké valóságnak tűnt az eltelt idő.
– M-mi lesz, ha elkések? Astrid nehezen bírja a fájdalmat… S-s-sosem bocsájtanám meg magamnak azt sem, ha esetleg az én mulasztásom miatt… Ko-omplikációk a-adódnának... – ment a szenvedés Fogatlannak szüntelenül. – Nem hagyom abba! Baja is eshet, így meg hogy mellette sem vagyok, nem támogathatom, csak jobban aggódom az épségéért...
 A távolba révedtem, az alattunk elsuhanó felhőkre. Hűvös szél fújt, apró rettenetes rémek szálltak el mellettünk.
– Megvan! – kiáltottam fel. Éjfúriám kérdőn pillantott fel rám. – Az a mi bajunk, hogy nem tudsz teleportálni!  Nem próbáltad már? Sokat segítene rajtunk, ha lenne ilyen rejtett képességed... – fekete pupillái összeszűkültek, és furcsán méregetett engem. – M-most mi van? Ne nézz így rám! Ha-hallod? Tényleg ne! – azzal elfordítottam a fejemet, órákig maradtam úgy.

                                                                              ***

Fogatlan egyenletes szárny csapásai kezdtek rendszertelenné válni, ahogy a nappal éjjelbe fordult.

– Gyerünk Pajti, bírd még ki kicsit, hamarosan odaérünk… – remélem. Válaszként hatalmasat ásított, amitől rám is rám jött az inger. Akkorára tátottam a számat, hogy a könnyeim is kicsordultak. Gyorsan letöröltem, megdörzsöltem az arcomat, kicsit meg is paskolgattam, és sárkányom lapos, fekete fejére könyököltem. – Szerinted mi lehet most Astriddal? – halkan mordult fel, hogy ne aggódjak. – Játsszunk inkább valamit, az eltereli a figyelmemet…

***

– ...hosszú karmai vannak? Nem? Akkor... Széles szárnyai? – bólintott – TÁJFUMERÁNG! – elismerően morgott vissza. – Most én gondolok sárkányra! – végigfuttattam az összes fajta néven az agyamat, amiről olvastam. – Megvagyok. Kérdeezz! – nagyon megtetszett a játék, és ahogy közeledtünk Hibbanthoz, egyre jobban próbáltam oldani a feszültséget – Igen, támadó osztályú. Nem, nincsenek fekete pikkelyei. Zöld szemei sem. Igen, pirosas színű is lehet. Igen, tudja magát lángba borítani... Bizony, bizony, szörnyennagy rémség. Hogy jöttél rá? Túl jó ellenfél vagy… – veregettem meg az oldalát játékosan. – V-várjunk... Az ott nem... HIBBANT! GYORSABBAN, PAJTI, GYORSABBAN! – Fogatlan eszeveszett módon kezdett el csapkodni méretes szárnyaival, ő is megpillanthatta a szigetet körvonalazódni a horizonton.

                                                                              ***

 A főtéren landoltunk, mint általában. Leugrani készültem Fogatlanról, amikor Bélhangos letámadott.
– Astrid Gothinál vár fent, igyekezz, nem sok van vissza szegénynek, ha jól értettem... – nem igazán hallottam a mondat végét, mert elrohantam.
 Nem érdekelt, kinek megyek neki, ki köszön nekem, csak a feleségemet akartam viszont látni.
 Gothi kunyhójának ajtaját konkrétan berúgtam.
 Astrid egy párnázott ágyon görnyedt, lábai szét voltak vetve, homlokán izzadságcseppek milliói folytak le, borogatás sem segített ezek szerint. Feje halvány rózsaszín volt, szőke lobonca rendezetlenül terült el a párnáján. Mellkasát és megereszkedett pocakját szőrme bunda takaró takarta, anya az ágy mellett guggolt, hagyta, hogy a lány szorongassa a kezét, Gothi pedig Astrid alsó részét vizsgálta.
 Abban a pillanatban, hogy betoppantam, a levegő szinte megfagyott. Mind felém kapták a fejüket. Astrid arca felragyogott, aztán rögvest el is torzult.
Odafutottam hozzá.
– Miről maradtam le? – kérdeztem egy erőteljes, hosszú csók után.
– Ó, csak huszonnégy órányi tömény szenvedésről...
– De azért egyben vagy? – kicsit féltem a választól.
– Persze, ha leszámítjuk azt a tényt, hogy a testem megállíthatatlanul készülődik, hogy megszüljek KÉT GYEREKET – az utolsó két szót külön kihangsúlyozta.
– Anya, kérdezd meg Gothit, hogy hol tart Astrid, kérlek.
 Átadta nekem az ágy melletti helyét, valamint a szőke lány markát is, így megértettem, miért volt lilás beütése anya kezének.
 – Lassan készen áll, hogy a kitolási szakaszba lépjen.
 – Odin nevére mondom, gyorsan halad... – Astrid erre még erősebben szorította meg a kezemet.
 – N-nhe harag-guh-udj.... – kért bocsánatot légzésgyakorlat közben – Mh-egint fájh-ás... – bal kezemet, amivel addig a pocakját simogattam, két egymásba font kezünkre raktam.
 – Semmi baj. Csak tarts ki, tudom hogy megtudod csinálni – odahajoltam egy csókért, a babák viszont közbeszóltak. Újabb összehúzódás.
 – Mhi-ilyen volt a tárgya-halás? Minden o-oké volt?  – kicsit valóban nehezen formálta szavakat, lehet a fájdalmak miatt.
 – Igen, Bertalan nagyon jó fej volt, összességében a problémájukat is hamar megoldottam.
 – A-ami…?
 – Valahogy elszaporodhattak a szigetükön a grimorák, és megszállták a falulakók sárkányait.
 – D-de utálom azokat a khi-is férgeket….  – halkan felnevettem, majd végig simítottam homlokán a vizes rongyot felemelve.
 – Megyek inni, te kérsz?
 – I-igen, egy pohár hi-hideg víz jól esne...
 – Kérése számomra parancs, kisasszony – megpusziltam az arcát, és a konyhába mentem.  Kinyitottam a csapot, kezembe csorgattam egy kis hideg vizet, lehajoltam, ittam belőle. A vizes kezemet végighúztam az arcomon, homloktól állig. Astridnak egy kis méretű korsóba töltöttem jéghideg vizet, azzal siettem vissza a szobácskába.
 Első, amit megláttam... Az... Alsó fertája volt. Mivel már úton volt az első baba, szivárgott a mindenféle  dolog belőle, vértől kezdve a nem tudom milyen, talán magzatvízig. Elkaptam a tekintetem, megnyújtottam a lépteimet, hogy eljussak egy székig, mielőtt elveszteném az egyensúlyomat, viszont már nem volt mit tenni, a látvány lelki szemeim előtt lebegett.
 Kiment a vér a fejemből, az erő a lábaimból, és elveszítettem az eszméletemet.

                                                                   Astrid szemszöge

Soha nem gyötörtek úgy fájdalmak, mint aznap este. Mialatt Hablaty a konyhában volt, Gothi értesítette Valkát, hogy elkezdhet vezényelni, ugyanis befordult a szülőcsatornába az első baba.
 Nagyot nyeltem, egyenletes, mély levegőket vettem, vártam a jelet. Jött is, nem hagyott sokáig pihenni.
– Most nyomj egy nagyot, gyerünk, Astrid – szorongatta a kezemet Valka. Halk sikoly hagyta el a számat. Fájdalmasabb volt nyomni, mint azt korábban elképzeltem.
 Hablaty belépett, és tekintete eltévedt. Előre tudtam, mi fog ebből következni, ismertem már a fiút. Elindult, hogy leüljön (attól el szokott múlni a "mindjárt elájulok"-ja), de felakadtak a szemei, ájultan terült el a padlón.
 Sajnos mással voltam elfoglalva, szegénnyel nem tudtam foglalkozni, ezért csak görnyedten vártam a következő fájást, miközben az ájult férjemet ébresztgető Valkát figyeltem.
  A méhösszehúzódással, légzésgyakorlattal, meg tolással együtt Eret is megérkezett.
– Hablaty, mondták, hogy itt vagy fent, nem értettem, de értesítenelek kell, Fafej megint részegre... – olyan gyorsan hadart, hogy még körül sem nézett. – Hablaty? Astrid? Ooohh... Később vissza- – indult volna ki a kunyhóból, ha nem szólok utána.
– E-eret, nem maradh-nál e-hegy kicsit veh-lehm? Lega-láhbb míg Ha-hablaty fel nem é-ébred... – megtorpant.
– Mikor kel fel?
 Megvontam a vállam, ahogy ismételten késztetést éreztem a tolásra.
– Nhe-em tudom, dh-e... Fáh... Fáj... – nagyon úgy tűnt, nehéz lesz rávenni, ezért bevetettem azt, amit csak nagyon ritkán, maximum Hablaty ellen szokásom, bociszemeket meresztettem.
 Igazán bizalomgerjesztő lehetett, ahogy az erőlködéstöl vörös, izzadt arccal, csatakos, szebb napokat is látott hajjal, görcsösen remegő testtel könyörögtem a tekintetemmel.
– Maradok – most igazán felcsillant a szemem, reszkető kezemet felé nyújtottam, azonnal el is fogadta. – De ha megszo... – be nem fejezhette, fájás jött, beleadtam minden erőmet a nyomásba, meg az öklöm szorításába. Eret keze reccsent egyet. – ...rítod. Volt egyszer egy ízületem...
– Ha í-íhgy folyh-tatoh-d, arcod-hh sem le-lehsz, csha-pdá-hsz – fenyegettem meg.
– Jó, most azt hiszem, pihenhetsz – szólalt meg Valka valahonnan mellőlem.
– M-merht? Töh-örté-hnt valami? – rögtön gyorsult a szívverésem.
– Nem, dehogy. Csak most elvileg hagy pihenni egy-két percig a tested.
– Ahha... H-hagy pi-henni? Ezh-ért... – megint eleget tettem egy erőteljes késztetésnek, fél percen át nyomtam.
– Tévedtünk, viszont most lefelé próbáld meg. Nem könnyű, de menni fog.
– Amarha, nem kéne neki valami fájdalom csillapítót beadni? – kérdezte óvatosan Eret. Ez igazából engem is érdekelt, kérdőn pillantottam nyomás közben Valkára, aki fordította a javasasszony mondandóit. (A szülést magát ő vezette le, ő ügyködött.)
– Gothi akart beadni neked, de végül úgy ítélte meg, kibírod nélküle.
– Ki! Há-th persz-he! Csa-csak két újszülötte-eth hordok ki-hi... Ki-ki lehet bírni! – játszottam túl a szerepemet, szusszanva egy kicsit.
– Vajúdás vége felé beakarta adni, de  túl gyorsan léptél szakaszt, lekéste.
– I-igaz, a te-erhes nő a hi-hibás.
– Astrid, nyugodj meg, ez nem tesz jót szerintem a kicsinek – tette Eret a szabad, még működő vérkeringéssel büszkélkedő kezét a fejemre.
– Me-hgint... A-akkorh... Le... Lefelé? – belefogtam a légzésgyakorlatba, valamint teljes erőmből nyomni kezdtem. Olyan izomlázam lesz ezek után, hogy az hihetetlen... Eret kezébe belevájtam a körmeimmel.
– Várjunk, ez itt a feje, Astrid, mindjárt kint a feje! – örvendezett Valka.
 A nagy erőlködéstől homályosan ugyan, de láttam, hogy Hablaty nyitogatni kezdte a szemét.
 A testem minden ízében bizseregni kezdett, tompa fájdalom hasított az ágyékomba. Feljajdultam, levegő után kapkodtam.
 – Meg van a feje! – kiáltott fel Valka.
  Hablaty nagynehezen felült, gyanítom, hogy nem volt még teljesen magánál, mert nem tudott pár másodpercnél tovább egy helyre fókuszálni a szemével. Felém nézett, és puff.
– És volt Hablaty, nincs Hablaty – Eret ezért a beszólásért kapott egy erőtlen oldalba könyökölést.
– Jól van, Astrid, mindjárt a végére érsz... – bíztatott folyamatosan Valka.
 Amit egy utolsó, minden erőmet beleadott nyomás után éreztem... Egyszerre volt fájdalmas és megnyugtató, ugyanakkor ijesztő is. Hihetetlenül megkönnyebbültem, holott tudtam, hogy egy sokkal nehezebb, vagy legalábbis fele ennyire nehéz menet előtt álltam még.
 Felnéztem Eret szemébe, és esküdni mernék, hogy büszkén csillogott világosbarnás írisze.
 – Megcsináltad, Astrid... – szólt rekedt hangján Hablaty. Még a széken próbálta összeszedni magát.
 Eret elengedte a kezemet, és Hablatyhoz ment.
 – H-hát te?
 – Fafej kikészült a krízis helyzet miatt...
 – Megint?
 – Igen, megint – helyeselt Eret – Fél Hibbantot felkérte már táncolni..
 Hablaty a homlokára csapott.
– Menj, szólj Takonynak, és valahogy fektessétek ágyba, mindenfajta szedálási módot engedélyezek.
– Vettem, főnök! – Eret utoljára felém fordult – Neked pedig sok sikert, morcos kismalac – miközben kezembe adta Gothi a szőrmebundába tekert kicsit, Eretre pillantottam, amolyan "ezt később lerendezzük"-módon.
 Hablaty letérdelt az ágy mellé, onnan váltottunk lágy, de hosszú csókot.
– Büszke vagyok rád – a kezemben tartott, vacogó kisbaba arcához érintette az egyik ujját.
– Még hátra van a java, de... K-köszönöm – néztem smaragdzöld szemébe szipogva. Azért az ő szeme sem maradt száraz.
– Nos, a büszke apa és anya milyen nevet gondolt ennek a csöpp kislánynak? – lenéztem a babára. Gyönyörű, világoskék szemszínét egy pillanatra láttam csak, amíg kinyitotta, aztán összeszorította.
– Hablaty?
– L-legyen... Zsófi.
– Tökéletes. A mi kis Zsófink – homlokon pusziltam a picit.
 Zsófi testvére nem igen hagyott pihenni, percek múlva, mikor éppen Hablattyal ölelkeztem visszatért az a félreismerhetetlen érzés, miszerint elindult a szülés. Vagyis folytatódott.
 Mély levegőt vettem, átadtam Hablaty kezébe a bepólyázott kicsit, és hátra dőltem a puha párnákba.
 Így, második alkalommal kevésbé rettegtem, mert tudtam mi vár rám.

 Viszont olvasásra a következő részben!