16. rész | Bővül a család | part 2

Sziasztook!

Jelentem, az első suliba visszaszoktatós napomat sikeresen megcsináltam. Ennek örömére befejeztem végre a részt. Lesz még egy amolyan évadzáró dolog hamarosan, talán hétvégén azt hozom.

U.i.: Köszönet Drága barátomnak, Dancing Snowflake-nek a rész létrehozásában való részvételt!

Jó olvasást kívánok!      

                  

                                                                 Astrid szemszöge

 Az összehúzódások egy percenkénti rendszerességgel jöttek. Zsófi Valka ölében szuszogott,  az asszony álomba ringatta.
 Hablaty az ágy baloldalán térdelt, valamit folyamatosan motyogva. Én befeszítve minden izmomat, jobb kezemmel a combomba kapaszkodtam, és nyomtam. Összefont ujjas kezeink olyan vörös színben játszottak, mint meggyötört arcom.
– Me-hennyi van mé-mégh h-h-hátra...? N-nem bí-r... – a szavakat nehezen préseltem fogaim közt, az utolsó szó egy sikoltásba veszett. Mélyen beszívtam a levegőt, apránként fújdogáltam ki.
– Nem tudom, de igen is kibírod.
 Kimerült mosolyt villantottam felé.

 Váratlanul csörömpölést hallottunk, Hablaty kirohant megnézni, ki, vagy mi okozta.
–...és miért jöttél vissza? – Hablaty Erettel az oldalán érkezett meg.
– Lelkiismeret-furdalásom volt, amiért itt hagytalak titeket, gondoltam rátok nézek. Plusz... Fafejnek sikerült Csirkét m... Áhh, hagyjuk! – megborzongott. – Astrid még mindig ugyanúgy áll?
– I-igen… – felelte Hablaty az ágy mellé guggolva.
– És... mit érzel pontosan? – hajolt le hozzám Eret. – Körül tudnád írni?
– A-azt érze-em, mintha... H-h-három gnúvad m-mászkálna rajtam.... É-és... A vi-világ ö-összes... Fh-á-ájdalmát... É-é-és... Mi-mindjárt me-meghalok... Le... Legyen... Már... Vé-vé... – elcsuklott a hangom, felakadtak a szemeim egy pillanatra.
– Astrid! Élsz még?! – kérdezte a két férfi riadtan, tökéletesen egyszerre.
– M-már ne... Ne... – mély levegőt vettem, aztán megint nyomtam. – ..nem soká-áig, de... De igen…
– Remek, nagyon jól csinálod! – jól esett a csapdász bíztatása, mint Forrkatlannak a friss tengervíz. – Hidd el, mindjárt vége! – Főnök, és veled... Minden rendben? Vörös vagy, mint a rák… Csak nem fáj a kezed?
– P-persze! Minden a le-legnagyobb rendben! – az ajkába harapott, mihelyst belevájtam körmeimet a tenyerébe. – A-a kezem? Ugya- – nem fejezte be, mert felszisszent.
– Jó, csak mert úgy tűnt... – Eret kajánul elvigyorodott.
 Hablaty összehúzta a szemeit, szólásra nyitotta a száját. Ekkor számukra váratlanul nagy hangerővel felkiáltottam.
Eret arcára ráfagyott a vigyor, rémülten pillantott rám.
– A-ast-rid?
Elengedtem a combomat, amibe mindvégig kapaszkodtam, és hirtelen mozdulattal hátravetődtem, belesüppedve a párnákba.
 Eret óvatosan kérdezett rá:
– Astrid... minden rendben?
– Ne-ne... Nehm megy... – erőlködtem, de úgy éreztem, nem történik semmi, lassan a látásom is kezdett homályba veszni. – A... Fa-falak tényle-h-g összementek, vagy csak é... – egyszerűen kimerültem.
– Eret, jéghideg vízzel itasd át ezt a rongyot, gyerünk! El fog ájulni! – Hablaty hangja az összes többi zajjal tompulni kezdett.
– Megyek, főnök!
A szövetdarabról fagyos vízcseppek hulltak az arcomra, ahogy a homlokomhoz simította valaki.
– Jobb?
– N-nem hiszem... Astrid, szívem, hallasz minket? – válaszoltam volna, de alig tudtam nyitva tartani a szemeimet is. Nem voltam ura a saját testemnek.
– Tudok valamit segíteni? Esetleg hozni valamit, vagy bármi?
– N-nem igazán t-tudom... Szerintem egy hajszálon függ, valahol a valóság és az ájulás között... – aprót bólintottam, mert teljesen rátapintott. Ekkor nagyon finom érintést érzékeltem a pocakomon. Késztetést éreztem, de ezúttal nem nyomásra, hanem hogy ráfogjak Hablaty kezére.
– Le-legalább tudjuk, hogy még magánál van…
– Igazad van, főnök. Csak az a kérdés, hogy nem jobb-e neki, ha nincs…
– Az a baba magától nem születik meg, fiúk! – hallottam meg a szoba vége felől Valka hangját. – Astridnak muszáj ébren maradnia.
– Ugh... – nyögött fel Eret. – Nem akarok beleszólni, nem értek én hozzá, csak... ehm…
– K... Kapha-atok egy... Pohár vi.. Vize... – Thornak hála végre megmozdultak ajkaim, csekély, ráadásul nagyon vékony, de hang is jött belőlem. Felemeltem a fejem, hogy a körülöttem lévőkre nézzek, a fejem viszont úgy csuklott vissza, mint egy harmonika.
– Hozom azonnal! Csak várj egy pillanatot! – mondta fennhangon a csapdász, és már ment is. Mikor visszatért, segített felülni, Hablaty pedig itatott pár korty vizet velem. – Minden rendben lesz. Ugye, főnök? – megsimította a vállamat – Erős vagy, ugye tudod? Mi, férfiak rég belepusztultunk volna!
Néhány percig síri csendben vártuk a következő méhösszehúzódást.
– De tényleg – törte meg a lassan kínossá váló némaságot Eret. – Percek kérdése, és...
Kortyolgattam a korsómból, mikor szólt a természet. Gyorsan abbahagytam a folyadékbevitelt, arrébb löktem Eret kezét és vele együtt a poharat is, emiatt jó adag hideg víz zúdult az ölembe. Ez normál esetben zavart volna, de jelenleg pont kívül esett az érdeklődési hatáskörömön.
 Értetlenül tekintettek hol egymásra, hol pedig rám.
– Öhm... minden oké?
– T-talán... Összehúzódás?
 Hangos, mély levegőket vettem, jobb kezemmel elengedtem Hablatyét, megmarkoltam a combomat.
– Adjam a kezem? Jól vagy? – kimerülten bámultam a csapdászra. – Nem vagy jól.
– G-Gothi... Mi történt? – Hablaty hangja furcsán csengett.
Valka egy pillanatra letette az elszenderedett kicsit az öléből, és odasietett hozzánk. A javasasszony már firkálta a jeleket egy lapra.
– Astrid szervezete végsőkig van hajtva órák óta... Kezd kimerülni. A baba pedig egy... Kicsit elakadt… és farral kifelé. – elkerekedtek a szemeim, értelmet adott az érzésnek, hogy a másik baba nagyon nem így helyezkedett bennem.
– E-elakadt? – Eret teljesen elhűlt. – Vagyis... Ilyenkor mit lehet tenni...?
 Gothi tovább rajzolgatott, Valka lenézett a papírra, elég gondterheltté vált az arca.
 – S-semmit... Várnunk kell…
– De... de valamit csak lehet csinálni! – akadékoskodott Eret. – Megnyomni felülről, vagy mittudomén... Ne nézzetek rám így, tényleg csinálnak ilyet!
 Az alacsony nénike megrázta a fejét, lefirkantott néhány jelképet a papírjára, Valka fordított.
– Valóban, szoktak ilyen fogást alkalmazni, viszont... Hablatynak kellene csinálnia.
Hablaty ha lehet ilyet mondani, még inkább falfehérré vált. – Te tudod igazán, hogy hogyan jó Astridnak.
A barna hajú zavartan megvakargatta a tarkóját.
– Cs-csinálja valamelyikőtök. Én biztos nem fogom! – jelenetette ki bal kezét felemelve, amolyan "rám ne nézzetek" mozdulattal.
– Na jó – sóhajtozott a csapdász – Ha a főnök ennyire nem akarja, én is meg tudom csinálni…
– N-nem az, hogy nem akarom, csak... – mély levegőt vett, hosszasan fújta ki, inkább nem fejezte be a mondatot.
– Vagyis... azt hiszem. Remélem, hogy… Most éppen... Fáj?
Bágyadtan ráztam meg a fejemet, összeszorította szemeimet, fogaim egymásnak koccantak, nyomni kezdtem, s mindehhez remegő hangon jajgatni.
 - Akkor... most! - Eret egyik karjával a derekamat támasztotta meg, a másikkal pedig olyan mozdulattal nyomta lefelé a hasam, hogy följajdultam. Hablaty csuklásszerű hangot adott, de nem vette le rólunk a szemét. - Ez az... menni fog... - Eret mozdulata lassú volt, de erőteljes, félelmetesen erőteljes a hascirógatáshoz képest. De ez most nem volt játék. A testem megfeszült,  a két tolás együtt végre megmozdította a bajbajutott kicsit. Kiszabadult a válla, Gothi segített befordulnia a babának az egyik combom felé.
- Jó... Jó! Astrid... Menni fog, gyerünk!
A megkönnyebbült érzés hatására halkan felsikoltottam, és elengedve magamat, ismét hátradőltem a puha párnákba.
- Mindjárt meglesz ez, jó lesz, csináld... - Eret gyengéden fogta meg a vállamat. - Menni fog!
– S-soha... Tö... Bbet... Ilyet... N-nem ak-harok... Beválla-lalni...
- Nyugalom, minden rendben lesz. Már csak percek kérdése... – simította kezét Eret a hasamra.
 Hablaty eközben fel és alá járkált az ágy és a bejárat között, fémlába kattogásai lekötötték a figyelmemet.
- Főnök... nyugodj meg! Nem akarsz ideülni egy kicsit? Végtére is a te feleséged szül éppen...
Váratlanul lecövekelt, s felénk fordult.
Alig hallottam, de a csapdász suttogott Hablatynak valamit. – Szüksége van rád.
Mély levegőt vett, gondterhelten megdörzsölte az arcát, majd lassan hozzánk lépdelt. Megfogta a kezem, kézfejemre csókot hintett, azzal leguggolt az ágy mellé.
 Eret arcára mosoly ült ki,  majd fölállt, és a főnök vállára tette a kezét.
Bennem alig volt már élet, bizsergett mindenem, az alsó részem főleg, a kiáltásoktól kiszáradt a torkom, kapart, de mikor a csapdász a háttérbe próbált vonulni, a keze után kaptam.
- Öhm... maradjak...?
– K... Kér... Leh... – nem tudtam kibökni, mert fájás késztetett ismét egy nyomásra. Így, hogy nem segített rá senki, megint ott tartott a dolog, ahol eddig. Semmi nem történt.
- Jól van, jó. Semmi pánik, mindjárt vége...
Riadtan emeltem fel a hangomat az erőlködés miatt. – S-se-emmi... Pánik?! N... Nem mo... Mozdul...
Hablaty összeszedve minden csepp erejét, végre közbe lépett. Szüntelenül kezdte simogatni homlokomat a szabad, hűsítő kezével, másikkal pedig hangolódva az összehúzódásokra, először masszírozgatni, majd megfontolt mozdulatokkal lefelé kezdte nyomni a kemény pocakot.
Eret mosolyogva figyelt minket, azonban a következő pillanatban az enyémmel együtt torzult el az övé is.
– Astrid! Remek, minden rendben, itt vagyunk, gyere, így! Igen, így! Jól csinálod, nagyon jól csinálod!
 A baba szinte kicsusszant, a megkönnyebbüléstől felkiabáltam, szememet könnyek kezdték csípni, megfeszült testem elernyedt.
 Csend telepedett a jelen lévőkre. Én lihegtem csak, a várt zaj nem csendült fel. Gothi dörzsölgetni kezdte az újszülöttet, de egyszerűen nem akart felsírni.
- Astrid! Megcsináltad! Az istenekre, akkora hős vagy... – ujjongta a csapdász.
– M-megcsinálta... De... Mi van a... A... Babá-ával? – bár Hablaty vérnyomása (is) zuhanni kezdett, éberen figyelt.
Eret, Valka és Gothi hallgatott.
- Valami baj van... fel kéne sírnia! Gothi! Gothi, tennünk kell valamit...
Az apró javasasszony szemrehányó pillantást vetett rá, majd megragadta a csatakos csecsemő apró lábait és úgy fordította fejjel lefelé, hogy Hiccup önkéntelenül lépett egyet feléjük.
- Ne...!
Gothi mintha meg sem hallotta volna. A kicsi remegő, formátlan szájából nyálka csepegett, a következő pillanatban azonban olyasféle hang hallatszott, mint mikor egy rettenetes rémnek rálépnek a farkára.
Valka egy pillanatig feszült arccal meredt Gothira, majd mikor az óvatosan ismét a karjára fektette a kicsit, mintha egy kő szakadt volna le a szívéről.
- Él! És... Lány!
A megkönnyebbüléstől zokogni kezdtem.
 Hablaty közél hajolt az arcomhoz, hűvös lélegzetét éreztem magamon.
 – Én mondtam, hogy megtudod csinálni.
  Gothi átadta mind a két babát a kezembe.
A csapdász egy percig szótlanul meredt rájuk, majd lassan elvigyorodott, és bólintott egyet.
- Hát így. Így. - mormogott maga elé.
               
                                                                 Külső szemszög

– Le kéne őket mosdatni kicsit... – töri meg a pihegős csendet Valka. – Utána babázhattok még, amennyit akartok... – ezt arra érthette, hogy Hablaty teljesen belemerült Zsófi cirógatásába. – Astrid drágám, neked még van hátra egy dolog, lerendezzük, addig a fiúk megfürdetik a piciket... Ugye?
- Öhm... Biztos, hogy a ,,fiúk?" - Eret láthatólag nem volt teljesen oda a dologért.
Valka letérdelt a lehunyt szemmel pihengető Astrid mellé, és rezzenéstelen arccal nézett a csapdászra. - Én Astriddal leszek, Gothi is. Szerinted még is ki fogja lefürdetni a gyerekeket? Bélhangos?
- Öhm... Ahogy akarod, de...
- Semmi de! - szólt közbe Valka helyett Hablaty. - Gyere már, ne finnyáskodj! - karon ragadta, és elrángatta a másik szobába.
- Egy szóval sem finnyáskodom, főnök. Egyszerűen csak lehet hogy jobb lenne a gyerekeknek is olyasvalakivel, aki igazán ért hozzájuk, de ahogy akarod... Várjunk egy percet! Mi legyen a neve? Nevet nem is adtatok neki!
Hablaty kissé tanácstalannak tűnt. - Astrid? - kérdezte a felesége tekintetét keresve a szoba sarkában.
- Gy... Gyere ide egy kicsit - Astrid Valka támogatásával felült, a falnak támasztotta a hátát. Hablaty odament, az asszony kezébe adta a újszülöttet, aki csak álmosan pislogott, édesanyja érintésére felnyöszörögve.
Eret képtelen volt nem elvigyorodni.
- Istenek, de édes - motyogott maga elé, majd gyorsan körülpillantott. Tudta ő is, hogy milyen abszurd, de akkor is... A pici cuppogó hangot hallatott, és lehunyta a szemét. Arca vörös volt és formátlan, azonban... Egészséges, szép kisgyerek volt.
Astrid gyöngéden végig simított a baba apró homlokán, majd összenézett a biztatóan mosolygó Hablattyal.
- Szóval, kisasszony? Mi legyen? - kérdezte Hablaty még mindig fülig érő mosollyal.
- Bernadett?
- Héra? - szólalt fel kis hatásszünet után Astriddal egyszerre Hablaty.
– Bernadett, és Héra... Két neve is lehet, végülis – felelte Valka.
- Akkor... Üdvözlünk benneteket Hibbanton - az asszony puszit nyomott a Bernadett apró nózijára, Hablaty pedig Zsófiéra.
Eret tétován lépett közelebb.
- Fürdessem őt én? Vagy...
Válasz nélkül átvette Astrid karjaiból Hablaty a kicsit, hogy Eretnek adja.
- Öhm... - a nagydarab, máskor olyan hangos és magabiztosnak látszó férfi kezében annyira aprónak, egyszerűen idétlenül picinek tűnt a kislány, hogy Valka halkan felnevetett.
- Akkor... Csak óvatosan! A vizük kész van, a fejükre ügyeljetek...
Eret bizonytalanul bólintott, azonban ahogy a kicsi megmozdult a karjában, mintha ráérzett volna a dologra.
- Értettük, anya! - Astriddal utoljára találkozott Hablaty tekintete, tátogott egy "hajrá"-t, aztán sarkon fordultak.
Eret lassan engedte bele a kicsit a fürdővízbe.
- Hát... Végülis, gratulálok... Apa lettél, főnök, és ez nagyon nagy dolog! Két ilyen kis szépség... - vigyorgott rá a picire, aki a vízbe érve mintha egészen elernyedt volna. Ismét cuppantott egyet, majd oldalra döntötte a fejét, hogy a csapdász csak nagy üggyel-bajjal tudta megtámasztani. - Kész kis hölgyek!
- Durva menet volt, de megcsinálta... Kész kis hölgyek, azt mondod? - Zsófi apró, ökölbe szorított kezeivel fogott rá Hablaty fülénél lelógó hajtincsre, amin hangosan felnevettek. Hirtelenjében Astrid kiáltása szűrődött át a szobából.
Eret aggodalmasan pillantott a főnökre, aki megmozdult, hogy az ajtó felé lépjen.
- Tudom, hogy nem az én dolgom, de... Lehet, hogy jobb, ha most békénhagyjuk. Nem tudunk neki segíteni, de már nincs igazán... veszélyben - burkolta be a halkan nyöszörgő Bernit egy pokrócba. - Nyugalom, kisasszony, nincs semmi baj! Minden rendben van. Shhh. Mindjárt visszaadlak anyának, nem kell sokáig ezt a ronda, nagy csapdászt bámulnod...
- Eret, tudom hogy nincs... -kereste a szavakat - veszélyben. De... Rossz tehetetlennek lenni, tudod? - hangja rekedten és tőle nem igazán megszokottan erőtlenül csengett, nyomatékosítva mondatát, megdörszölte az arcát egy mély sóhaj mellett.
- Mondanám, hogy megértelek, de... Nem igaz. Voltam már haldoklók és sebesültek mellett, de... ez egészen más. Ez... félelmetesebb annál, hát érted ezt? - A kislány a karjaiban elkezdett nyöszörögni.
Bár ezúttal halkabb, de újabb kiáltás hasított a kínosan beálló csöndbe. Hablaty arcizmai megfeszültek, inkább Zsófi törölgetésére koncentrált.
- Tudod - folytatta a csapdász, óvatosan ringatva a másik babát, amitől egészen abszurd látványt nyújtott - mi nem tehetünk semmit. Mi, férfiak nem tudjuk, min mennek keresztül az asszonyok. Mondjuk az is igaz, hogy én a magam részéről ennek kifejezetten örülök - vigyorodott el. - De ők... ők túl lesznek rajta, és elfelejtik. Egyszerűen nem emlékeznek rá. Ők... Ők ilyenek. Astrid pedig... Jó. Mondhatja rá bárki, hogy keskeny a csípeje, vagy nem olyan asszonyos az alakja, azonban... ugyanúgy megszült két gyereket, minden... na jó, majdnem minden gond nélkül. Ő nagyon erős, Hablaty - fordult a főnök felé.
- I-igazad van... - halványan elmosolyodott. - Büszke is vagyok rá... Csak... Legyen ennek az egésznek vége.
A csapdász elvigyorodott.
- Percek kérdése.
Kopogtatásra kapták fel a fejüket, Eret karjában nyöszörgő baba is megkukult, fülelt. Valka dugta be a fejét az ajtón. - Jöhettek.
Eret hátrált egy lépést.
- Csak utánad, főnök.
Mikor Hablaty belépett a homályos, nehéz szagú helyiségbe, az első, amit megpillantott, Astrid a megkönnyebbüléstől szinte világító arca volt.
– És vége, megcsináltad... – az ágy felé menet Valka felé nyújtott kezébe adta Hablaty Zsófit. – Hős vagy – bár Astrid hihetetlen mértékű kimerültséget érzett, szemeit is alig tudta nyitva tartani, viszonzott pár szenvedélyesre sikeredett csókot.
– Na, én viszont szerintem hazamegyek... – tápászkodott fel Eret az ágy mellől. Álmosan nyújtózkodott, ásításának példáját követte Astrid is.
– Rendben. Kikísérlek, várj csak! – pattant mellé Hablaty is. Míg ők ketten kiléptek a millió szikrázó csillaggal szórt égbolt alá, Valkáék csendben kókadoztak.
Hablaty néhány perc múlva tért vissza a helyiségbe. – Kisasszony, hogy érzed? Képes lennél hazáig elvánszorogni, vagy... – gondolkodott el egy pillanatra – Vagy itt alszol a babákkal, és velem? Majd ha kipihented magadat, haza megyünk.
A szőke, kócos hajú nő már nem válaszolhatott, ugyanis elbóbiskolt,  karjaiban egy-egy újszülöttel.

Odakint a faluban csendes volt minden. A díszes faragású homlokzattal rendelkező kunyhókban sárkányok, s emberek horkoltak, alig-alig pislákoltak éjjeli fények. A szellő olyan halkan susogott, és lobogtatta a fűszálakat, mintha valaki altatót dalolt volna. Csilingelő hangok is hallatszottak időnként, mintegy varázs szavakat jelképezve. Csupán a sárkánylovasok kis létszámú csapatába tartozó személyek hajtották álomra fejüket abban a tudatban, hogy vezetőjüknek gyermekei azon az éjjelen bizonyára megszületnek. Fohászkodtak, hogy minden simán menjen.

Hibbant szigetére már úgy vetültek az első napsugarak, hogy két rendkívüli személy érkezett meg közéjük.

I agree XD

Cirip, cirip

Sziasztok!

 

  Vallomással tartozom, nagyon nem haladtam a résszel. Ezen a hétvégén hót ziher, hogy nem lesz sem készen, sem pedig kint. 

Ennek mi az oka? 

Bentalvós vagyok a (én már csak így hívom) rehabon.

Ez azt jelenti, hogy hétfőtől péntek délutánig nem vagyok otthon, magyarán noku gép. Részt már pedig csak gépen rakok ki. (Képek, gifek és formázás miatt) 

Ami a jó hír; most már nekiláttam a résznek, félkész állapotban van! Továbbá csütörtökön megyek be az iskolámba, a RENDESbe. Még nem tudni hogy, s mint lesz megoldva, de talán hazajöhetek aznapra. 

Lényeg: nem feledkeztem meg rólatok, továbbra is teperek (már amikor, de hát ez van). Klau csak-nak üzenem, hogy ennyi volt a történet, jó sok ötletem van, egy ideig nem szabadultok tőlem, annyi szent.

Rengeteg megtekintésért pedig készülni fogok valamivel! ^-^

15. rész | Bővül a család | part 1

                                                             
 Szevasztok! Nos, elérkezett az utolsó napom még itthon...

Ez a rész KICSIT részletesen lett megírva, de hát... Aki ismer, azt tudja jól, hogy tőlem ez megszokott.
 Jó olvasást! ^w^

                                                                    Hablaty szemszöge
               
  Még csak pár perce szelhettük a felhőket, de már örökké valóságnak tűnt az eltelt idő.
– M-mi lesz, ha elkések? Astrid nehezen bírja a fájdalmat… S-s-sosem bocsájtanám meg magamnak azt sem, ha esetleg az én mulasztásom miatt… Ko-omplikációk a-adódnának... – ment a szenvedés Fogatlannak szüntelenül. – Nem hagyom abba! Baja is eshet, így meg hogy mellette sem vagyok, nem támogathatom, csak jobban aggódom az épségéért...
 A távolba révedtem, az alattunk elsuhanó felhőkre. Hűvös szél fújt, apró rettenetes rémek szálltak el mellettünk.
– Megvan! – kiáltottam fel. Éjfúriám kérdőn pillantott fel rám. – Az a mi bajunk, hogy nem tudsz teleportálni!  Nem próbáltad már? Sokat segítene rajtunk, ha lenne ilyen rejtett képességed... – fekete pupillái összeszűkültek, és furcsán méregetett engem. – M-most mi van? Ne nézz így rám! Ha-hallod? Tényleg ne! – azzal elfordítottam a fejemet, órákig maradtam úgy.

                                                                              ***

Fogatlan egyenletes szárny csapásai kezdtek rendszertelenné válni, ahogy a nappal éjjelbe fordult.

– Gyerünk Pajti, bírd még ki kicsit, hamarosan odaérünk… – remélem. Válaszként hatalmasat ásított, amitől rám is rám jött az inger. Akkorára tátottam a számat, hogy a könnyeim is kicsordultak. Gyorsan letöröltem, megdörzsöltem az arcomat, kicsit meg is paskolgattam, és sárkányom lapos, fekete fejére könyököltem. – Szerinted mi lehet most Astriddal? – halkan mordult fel, hogy ne aggódjak. – Játsszunk inkább valamit, az eltereli a figyelmemet…

***

– ...hosszú karmai vannak? Nem? Akkor... Széles szárnyai? – bólintott – TÁJFUMERÁNG! – elismerően morgott vissza. – Most én gondolok sárkányra! – végigfuttattam az összes fajta néven az agyamat, amiről olvastam. – Megvagyok. Kérdeezz! – nagyon megtetszett a játék, és ahogy közeledtünk Hibbanthoz, egyre jobban próbáltam oldani a feszültséget – Igen, támadó osztályú. Nem, nincsenek fekete pikkelyei. Zöld szemei sem. Igen, pirosas színű is lehet. Igen, tudja magát lángba borítani... Bizony, bizony, szörnyennagy rémség. Hogy jöttél rá? Túl jó ellenfél vagy… – veregettem meg az oldalát játékosan. – V-várjunk... Az ott nem... HIBBANT! GYORSABBAN, PAJTI, GYORSABBAN! – Fogatlan eszeveszett módon kezdett el csapkodni méretes szárnyaival, ő is megpillanthatta a szigetet körvonalazódni a horizonton.

                                                                              ***

 A főtéren landoltunk, mint általában. Leugrani készültem Fogatlanról, amikor Bélhangos letámadott.
– Astrid Gothinál vár fent, igyekezz, nem sok van vissza szegénynek, ha jól értettem... – nem igazán hallottam a mondat végét, mert elrohantam.
 Nem érdekelt, kinek megyek neki, ki köszön nekem, csak a feleségemet akartam viszont látni.
 Gothi kunyhójának ajtaját konkrétan berúgtam.
 Astrid egy párnázott ágyon görnyedt, lábai szét voltak vetve, homlokán izzadságcseppek milliói folytak le, borogatás sem segített ezek szerint. Feje halvány rózsaszín volt, szőke lobonca rendezetlenül terült el a párnáján. Mellkasát és megereszkedett pocakját szőrme bunda takaró takarta, anya az ágy mellett guggolt, hagyta, hogy a lány szorongassa a kezét, Gothi pedig Astrid alsó részét vizsgálta.
 Abban a pillanatban, hogy betoppantam, a levegő szinte megfagyott. Mind felém kapták a fejüket. Astrid arca felragyogott, aztán rögvest el is torzult.
Odafutottam hozzá.
– Miről maradtam le? – kérdeztem egy erőteljes, hosszú csók után.
– Ó, csak huszonnégy órányi tömény szenvedésről...
– De azért egyben vagy? – kicsit féltem a választól.
– Persze, ha leszámítjuk azt a tényt, hogy a testem megállíthatatlanul készülődik, hogy megszüljek KÉT GYEREKET – az utolsó két szót külön kihangsúlyozta.
– Anya, kérdezd meg Gothit, hogy hol tart Astrid, kérlek.
 Átadta nekem az ágy melletti helyét, valamint a szőke lány markát is, így megértettem, miért volt lilás beütése anya kezének.
 – Lassan készen áll, hogy a kitolási szakaszba lépjen.
 – Odin nevére mondom, gyorsan halad... – Astrid erre még erősebben szorította meg a kezemet.
 – N-nhe harag-guh-udj.... – kért bocsánatot légzésgyakorlat közben – Mh-egint fájh-ás... – bal kezemet, amivel addig a pocakját simogattam, két egymásba font kezünkre raktam.
 – Semmi baj. Csak tarts ki, tudom hogy megtudod csinálni – odahajoltam egy csókért, a babák viszont közbeszóltak. Újabb összehúzódás.
 – Mhi-ilyen volt a tárgya-halás? Minden o-oké volt?  – kicsit valóban nehezen formálta szavakat, lehet a fájdalmak miatt.
 – Igen, Bertalan nagyon jó fej volt, összességében a problémájukat is hamar megoldottam.
 – A-ami…?
 – Valahogy elszaporodhattak a szigetükön a grimorák, és megszállták a falulakók sárkányait.
 – D-de utálom azokat a khi-is férgeket….  – halkan felnevettem, majd végig simítottam homlokán a vizes rongyot felemelve.
 – Megyek inni, te kérsz?
 – I-igen, egy pohár hi-hideg víz jól esne...
 – Kérése számomra parancs, kisasszony – megpusziltam az arcát, és a konyhába mentem.  Kinyitottam a csapot, kezembe csorgattam egy kis hideg vizet, lehajoltam, ittam belőle. A vizes kezemet végighúztam az arcomon, homloktól állig. Astridnak egy kis méretű korsóba töltöttem jéghideg vizet, azzal siettem vissza a szobácskába.
 Első, amit megláttam... Az... Alsó fertája volt. Mivel már úton volt az első baba, szivárgott a mindenféle  dolog belőle, vértől kezdve a nem tudom milyen, talán magzatvízig. Elkaptam a tekintetem, megnyújtottam a lépteimet, hogy eljussak egy székig, mielőtt elveszteném az egyensúlyomat, viszont már nem volt mit tenni, a látvány lelki szemeim előtt lebegett.
 Kiment a vér a fejemből, az erő a lábaimból, és elveszítettem az eszméletemet.

                                                                   Astrid szemszöge

Soha nem gyötörtek úgy fájdalmak, mint aznap este. Mialatt Hablaty a konyhában volt, Gothi értesítette Valkát, hogy elkezdhet vezényelni, ugyanis befordult a szülőcsatornába az első baba.
 Nagyot nyeltem, egyenletes, mély levegőket vettem, vártam a jelet. Jött is, nem hagyott sokáig pihenni.
– Most nyomj egy nagyot, gyerünk, Astrid – szorongatta a kezemet Valka. Halk sikoly hagyta el a számat. Fájdalmasabb volt nyomni, mint azt korábban elképzeltem.
 Hablaty belépett, és tekintete eltévedt. Előre tudtam, mi fog ebből következni, ismertem már a fiút. Elindult, hogy leüljön (attól el szokott múlni a "mindjárt elájulok"-ja), de felakadtak a szemei, ájultan terült el a padlón.
 Sajnos mással voltam elfoglalva, szegénnyel nem tudtam foglalkozni, ezért csak görnyedten vártam a következő fájást, miközben az ájult férjemet ébresztgető Valkát figyeltem.
  A méhösszehúzódással, légzésgyakorlattal, meg tolással együtt Eret is megérkezett.
– Hablaty, mondták, hogy itt vagy fent, nem értettem, de értesítenelek kell, Fafej megint részegre... – olyan gyorsan hadart, hogy még körül sem nézett. – Hablaty? Astrid? Ooohh... Később vissza- – indult volna ki a kunyhóból, ha nem szólok utána.
– E-eret, nem maradh-nál e-hegy kicsit veh-lehm? Lega-láhbb míg Ha-hablaty fel nem é-ébred... – megtorpant.
– Mikor kel fel?
 Megvontam a vállam, ahogy ismételten késztetést éreztem a tolásra.
– Nhe-em tudom, dh-e... Fáh... Fáj... – nagyon úgy tűnt, nehéz lesz rávenni, ezért bevetettem azt, amit csak nagyon ritkán, maximum Hablaty ellen szokásom, bociszemeket meresztettem.
 Igazán bizalomgerjesztő lehetett, ahogy az erőlködéstöl vörös, izzadt arccal, csatakos, szebb napokat is látott hajjal, görcsösen remegő testtel könyörögtem a tekintetemmel.
– Maradok – most igazán felcsillant a szemem, reszkető kezemet felé nyújtottam, azonnal el is fogadta. – De ha megszo... – be nem fejezhette, fájás jött, beleadtam minden erőmet a nyomásba, meg az öklöm szorításába. Eret keze reccsent egyet. – ...rítod. Volt egyszer egy ízületem...
– Ha í-íhgy folyh-tatoh-d, arcod-hh sem le-lehsz, csha-pdá-hsz – fenyegettem meg.
– Jó, most azt hiszem, pihenhetsz – szólalt meg Valka valahonnan mellőlem.
– M-merht? Töh-örté-hnt valami? – rögtön gyorsult a szívverésem.
– Nem, dehogy. Csak most elvileg hagy pihenni egy-két percig a tested.
– Ahha... H-hagy pi-henni? Ezh-ért... – megint eleget tettem egy erőteljes késztetésnek, fél percen át nyomtam.
– Tévedtünk, viszont most lefelé próbáld meg. Nem könnyű, de menni fog.
– Amarha, nem kéne neki valami fájdalom csillapítót beadni? – kérdezte óvatosan Eret. Ez igazából engem is érdekelt, kérdőn pillantottam nyomás közben Valkára, aki fordította a javasasszony mondandóit. (A szülést magát ő vezette le, ő ügyködött.)
– Gothi akart beadni neked, de végül úgy ítélte meg, kibírod nélküle.
– Ki! Há-th persz-he! Csa-csak két újszülötte-eth hordok ki-hi... Ki-ki lehet bírni! – játszottam túl a szerepemet, szusszanva egy kicsit.
– Vajúdás vége felé beakarta adni, de  túl gyorsan léptél szakaszt, lekéste.
– I-igaz, a te-erhes nő a hi-hibás.
– Astrid, nyugodj meg, ez nem tesz jót szerintem a kicsinek – tette Eret a szabad, még működő vérkeringéssel büszkélkedő kezét a fejemre.
– Me-hgint... A-akkorh... Le... Lefelé? – belefogtam a légzésgyakorlatba, valamint teljes erőmből nyomni kezdtem. Olyan izomlázam lesz ezek után, hogy az hihetetlen... Eret kezébe belevájtam a körmeimmel.
– Várjunk, ez itt a feje, Astrid, mindjárt kint a feje! – örvendezett Valka.
 A nagy erőlködéstől homályosan ugyan, de láttam, hogy Hablaty nyitogatni kezdte a szemét.
 A testem minden ízében bizseregni kezdett, tompa fájdalom hasított az ágyékomba. Feljajdultam, levegő után kapkodtam.
 – Meg van a feje! – kiáltott fel Valka.
  Hablaty nagynehezen felült, gyanítom, hogy nem volt még teljesen magánál, mert nem tudott pár másodpercnél tovább egy helyre fókuszálni a szemével. Felém nézett, és puff.
– És volt Hablaty, nincs Hablaty – Eret ezért a beszólásért kapott egy erőtlen oldalba könyökölést.
– Jól van, Astrid, mindjárt a végére érsz... – bíztatott folyamatosan Valka.
 Amit egy utolsó, minden erőmet beleadott nyomás után éreztem... Egyszerre volt fájdalmas és megnyugtató, ugyanakkor ijesztő is. Hihetetlenül megkönnyebbültem, holott tudtam, hogy egy sokkal nehezebb, vagy legalábbis fele ennyire nehéz menet előtt álltam még.
 Felnéztem Eret szemébe, és esküdni mernék, hogy büszkén csillogott világosbarnás írisze.
 – Megcsináltad, Astrid... – szólt rekedt hangján Hablaty. Még a széken próbálta összeszedni magát.
 Eret elengedte a kezemet, és Hablatyhoz ment.
 – H-hát te?
 – Fafej kikészült a krízis helyzet miatt...
 – Megint?
 – Igen, megint – helyeselt Eret – Fél Hibbantot felkérte már táncolni..
 Hablaty a homlokára csapott.
– Menj, szólj Takonynak, és valahogy fektessétek ágyba, mindenfajta szedálási módot engedélyezek.
– Vettem, főnök! – Eret utoljára felém fordult – Neked pedig sok sikert, morcos kismalac – miközben kezembe adta Gothi a szőrmebundába tekert kicsit, Eretre pillantottam, amolyan "ezt később lerendezzük"-módon.
 Hablaty letérdelt az ágy mellé, onnan váltottunk lágy, de hosszú csókot.
– Büszke vagyok rád – a kezemben tartott, vacogó kisbaba arcához érintette az egyik ujját.
– Még hátra van a java, de... K-köszönöm – néztem smaragdzöld szemébe szipogva. Azért az ő szeme sem maradt száraz.
– Nos, a büszke apa és anya milyen nevet gondolt ennek a csöpp kislánynak? – lenéztem a babára. Gyönyörű, világoskék szemszínét egy pillanatra láttam csak, amíg kinyitotta, aztán összeszorította.
– Hablaty?
– L-legyen... Zsófi.
– Tökéletes. A mi kis Zsófink – homlokon pusziltam a picit.
 Zsófi testvére nem igen hagyott pihenni, percek múlva, mikor éppen Hablattyal ölelkeztem visszatért az a félreismerhetetlen érzés, miszerint elindult a szülés. Vagyis folytatódott.
 Mély levegőt vettem, átadtam Hablaty kezébe a bepólyázott kicsit, és hátra dőltem a puha párnákba.
 Így, második alkalommal kevésbé rettegtem, mert tudtam mi vár rám.

 Viszont olvasásra a következő részben!