16. rész | Bővül a család | part 2

Sziasztook!

Jelentem, az első suliba visszaszoktatós napomat sikeresen megcsináltam. Ennek örömére befejeztem végre a részt. Lesz még egy amolyan évadzáró dolog hamarosan, talán hétvégén azt hozom.

U.i.: Köszönet Drága barátomnak, Dancing Snowflake-nek a rész létrehozásában való részvételt!

Jó olvasást kívánok!      

                  

                                                                 Astrid szemszöge

 Az összehúzódások egy percenkénti rendszerességgel jöttek. Zsófi Valka ölében szuszogott,  az asszony álomba ringatta.
 Hablaty az ágy baloldalán térdelt, valamit folyamatosan motyogva. Én befeszítve minden izmomat, jobb kezemmel a combomba kapaszkodtam, és nyomtam. Összefont ujjas kezeink olyan vörös színben játszottak, mint meggyötört arcom.
– Me-hennyi van mé-mégh h-h-hátra...? N-nem bí-r... – a szavakat nehezen préseltem fogaim közt, az utolsó szó egy sikoltásba veszett. Mélyen beszívtam a levegőt, apránként fújdogáltam ki.
– Nem tudom, de igen is kibírod.
 Kimerült mosolyt villantottam felé.

 Váratlanul csörömpölést hallottunk, Hablaty kirohant megnézni, ki, vagy mi okozta.
–...és miért jöttél vissza? – Hablaty Erettel az oldalán érkezett meg.
– Lelkiismeret-furdalásom volt, amiért itt hagytalak titeket, gondoltam rátok nézek. Plusz... Fafejnek sikerült Csirkét m... Áhh, hagyjuk! – megborzongott. – Astrid még mindig ugyanúgy áll?
– I-igen… – felelte Hablaty az ágy mellé guggolva.
– És... mit érzel pontosan? – hajolt le hozzám Eret. – Körül tudnád írni?
– A-azt érze-em, mintha... H-h-három gnúvad m-mászkálna rajtam.... É-és... A vi-világ ö-összes... Fh-á-ájdalmát... É-é-és... Mi-mindjárt me-meghalok... Le... Legyen... Már... Vé-vé... – elcsuklott a hangom, felakadtak a szemeim egy pillanatra.
– Astrid! Élsz még?! – kérdezte a két férfi riadtan, tökéletesen egyszerre.
– M-már ne... Ne... – mély levegőt vettem, aztán megint nyomtam. – ..nem soká-áig, de... De igen…
– Remek, nagyon jól csinálod! – jól esett a csapdász bíztatása, mint Forrkatlannak a friss tengervíz. – Hidd el, mindjárt vége! – Főnök, és veled... Minden rendben? Vörös vagy, mint a rák… Csak nem fáj a kezed?
– P-persze! Minden a le-legnagyobb rendben! – az ajkába harapott, mihelyst belevájtam körmeimet a tenyerébe. – A-a kezem? Ugya- – nem fejezte be, mert felszisszent.
– Jó, csak mert úgy tűnt... – Eret kajánul elvigyorodott.
 Hablaty összehúzta a szemeit, szólásra nyitotta a száját. Ekkor számukra váratlanul nagy hangerővel felkiáltottam.
Eret arcára ráfagyott a vigyor, rémülten pillantott rám.
– A-ast-rid?
Elengedtem a combomat, amibe mindvégig kapaszkodtam, és hirtelen mozdulattal hátravetődtem, belesüppedve a párnákba.
 Eret óvatosan kérdezett rá:
– Astrid... minden rendben?
– Ne-ne... Nehm megy... – erőlködtem, de úgy éreztem, nem történik semmi, lassan a látásom is kezdett homályba veszni. – A... Fa-falak tényle-h-g összementek, vagy csak é... – egyszerűen kimerültem.
– Eret, jéghideg vízzel itasd át ezt a rongyot, gyerünk! El fog ájulni! – Hablaty hangja az összes többi zajjal tompulni kezdett.
– Megyek, főnök!
A szövetdarabról fagyos vízcseppek hulltak az arcomra, ahogy a homlokomhoz simította valaki.
– Jobb?
– N-nem hiszem... Astrid, szívem, hallasz minket? – válaszoltam volna, de alig tudtam nyitva tartani a szemeimet is. Nem voltam ura a saját testemnek.
– Tudok valamit segíteni? Esetleg hozni valamit, vagy bármi?
– N-nem igazán t-tudom... Szerintem egy hajszálon függ, valahol a valóság és az ájulás között... – aprót bólintottam, mert teljesen rátapintott. Ekkor nagyon finom érintést érzékeltem a pocakomon. Késztetést éreztem, de ezúttal nem nyomásra, hanem hogy ráfogjak Hablaty kezére.
– Le-legalább tudjuk, hogy még magánál van…
– Igazad van, főnök. Csak az a kérdés, hogy nem jobb-e neki, ha nincs…
– Az a baba magától nem születik meg, fiúk! – hallottam meg a szoba vége felől Valka hangját. – Astridnak muszáj ébren maradnia.
– Ugh... – nyögött fel Eret. – Nem akarok beleszólni, nem értek én hozzá, csak... ehm…
– K... Kapha-atok egy... Pohár vi.. Vize... – Thornak hála végre megmozdultak ajkaim, csekély, ráadásul nagyon vékony, de hang is jött belőlem. Felemeltem a fejem, hogy a körülöttem lévőkre nézzek, a fejem viszont úgy csuklott vissza, mint egy harmonika.
– Hozom azonnal! Csak várj egy pillanatot! – mondta fennhangon a csapdász, és már ment is. Mikor visszatért, segített felülni, Hablaty pedig itatott pár korty vizet velem. – Minden rendben lesz. Ugye, főnök? – megsimította a vállamat – Erős vagy, ugye tudod? Mi, férfiak rég belepusztultunk volna!
Néhány percig síri csendben vártuk a következő méhösszehúzódást.
– De tényleg – törte meg a lassan kínossá váló némaságot Eret. – Percek kérdése, és...
Kortyolgattam a korsómból, mikor szólt a természet. Gyorsan abbahagytam a folyadékbevitelt, arrébb löktem Eret kezét és vele együtt a poharat is, emiatt jó adag hideg víz zúdult az ölembe. Ez normál esetben zavart volna, de jelenleg pont kívül esett az érdeklődési hatáskörömön.
 Értetlenül tekintettek hol egymásra, hol pedig rám.
– Öhm... minden oké?
– T-talán... Összehúzódás?
 Hangos, mély levegőket vettem, jobb kezemmel elengedtem Hablatyét, megmarkoltam a combomat.
– Adjam a kezem? Jól vagy? – kimerülten bámultam a csapdászra. – Nem vagy jól.
– G-Gothi... Mi történt? – Hablaty hangja furcsán csengett.
Valka egy pillanatra letette az elszenderedett kicsit az öléből, és odasietett hozzánk. A javasasszony már firkálta a jeleket egy lapra.
– Astrid szervezete végsőkig van hajtva órák óta... Kezd kimerülni. A baba pedig egy... Kicsit elakadt… és farral kifelé. – elkerekedtek a szemeim, értelmet adott az érzésnek, hogy a másik baba nagyon nem így helyezkedett bennem.
– E-elakadt? – Eret teljesen elhűlt. – Vagyis... Ilyenkor mit lehet tenni...?
 Gothi tovább rajzolgatott, Valka lenézett a papírra, elég gondterheltté vált az arca.
 – S-semmit... Várnunk kell…
– De... de valamit csak lehet csinálni! – akadékoskodott Eret. – Megnyomni felülről, vagy mittudomén... Ne nézzetek rám így, tényleg csinálnak ilyet!
 Az alacsony nénike megrázta a fejét, lefirkantott néhány jelképet a papírjára, Valka fordított.
– Valóban, szoktak ilyen fogást alkalmazni, viszont... Hablatynak kellene csinálnia.
Hablaty ha lehet ilyet mondani, még inkább falfehérré vált. – Te tudod igazán, hogy hogyan jó Astridnak.
A barna hajú zavartan megvakargatta a tarkóját.
– Cs-csinálja valamelyikőtök. Én biztos nem fogom! – jelenetette ki bal kezét felemelve, amolyan "rám ne nézzetek" mozdulattal.
– Na jó – sóhajtozott a csapdász – Ha a főnök ennyire nem akarja, én is meg tudom csinálni…
– N-nem az, hogy nem akarom, csak... – mély levegőt vett, hosszasan fújta ki, inkább nem fejezte be a mondatot.
– Vagyis... azt hiszem. Remélem, hogy… Most éppen... Fáj?
Bágyadtan ráztam meg a fejemet, összeszorította szemeimet, fogaim egymásnak koccantak, nyomni kezdtem, s mindehhez remegő hangon jajgatni.
 - Akkor... most! - Eret egyik karjával a derekamat támasztotta meg, a másikkal pedig olyan mozdulattal nyomta lefelé a hasam, hogy följajdultam. Hablaty csuklásszerű hangot adott, de nem vette le rólunk a szemét. - Ez az... menni fog... - Eret mozdulata lassú volt, de erőteljes, félelmetesen erőteljes a hascirógatáshoz képest. De ez most nem volt játék. A testem megfeszült,  a két tolás együtt végre megmozdította a bajbajutott kicsit. Kiszabadult a válla, Gothi segített befordulnia a babának az egyik combom felé.
- Jó... Jó! Astrid... Menni fog, gyerünk!
A megkönnyebbült érzés hatására halkan felsikoltottam, és elengedve magamat, ismét hátradőltem a puha párnákba.
- Mindjárt meglesz ez, jó lesz, csináld... - Eret gyengéden fogta meg a vállamat. - Menni fog!
– S-soha... Tö... Bbet... Ilyet... N-nem ak-harok... Beválla-lalni...
- Nyugalom, minden rendben lesz. Már csak percek kérdése... – simította kezét Eret a hasamra.
 Hablaty eközben fel és alá járkált az ágy és a bejárat között, fémlába kattogásai lekötötték a figyelmemet.
- Főnök... nyugodj meg! Nem akarsz ideülni egy kicsit? Végtére is a te feleséged szül éppen...
Váratlanul lecövekelt, s felénk fordult.
Alig hallottam, de a csapdász suttogott Hablatynak valamit. – Szüksége van rád.
Mély levegőt vett, gondterhelten megdörzsölte az arcát, majd lassan hozzánk lépdelt. Megfogta a kezem, kézfejemre csókot hintett, azzal leguggolt az ágy mellé.
 Eret arcára mosoly ült ki,  majd fölállt, és a főnök vállára tette a kezét.
Bennem alig volt már élet, bizsergett mindenem, az alsó részem főleg, a kiáltásoktól kiszáradt a torkom, kapart, de mikor a csapdász a háttérbe próbált vonulni, a keze után kaptam.
- Öhm... maradjak...?
– K... Kér... Leh... – nem tudtam kibökni, mert fájás késztetett ismét egy nyomásra. Így, hogy nem segített rá senki, megint ott tartott a dolog, ahol eddig. Semmi nem történt.
- Jól van, jó. Semmi pánik, mindjárt vége...
Riadtan emeltem fel a hangomat az erőlködés miatt. – S-se-emmi... Pánik?! N... Nem mo... Mozdul...
Hablaty összeszedve minden csepp erejét, végre közbe lépett. Szüntelenül kezdte simogatni homlokomat a szabad, hűsítő kezével, másikkal pedig hangolódva az összehúzódásokra, először masszírozgatni, majd megfontolt mozdulatokkal lefelé kezdte nyomni a kemény pocakot.
Eret mosolyogva figyelt minket, azonban a következő pillanatban az enyémmel együtt torzult el az övé is.
– Astrid! Remek, minden rendben, itt vagyunk, gyere, így! Igen, így! Jól csinálod, nagyon jól csinálod!
 A baba szinte kicsusszant, a megkönnyebbüléstől felkiabáltam, szememet könnyek kezdték csípni, megfeszült testem elernyedt.
 Csend telepedett a jelen lévőkre. Én lihegtem csak, a várt zaj nem csendült fel. Gothi dörzsölgetni kezdte az újszülöttet, de egyszerűen nem akart felsírni.
- Astrid! Megcsináltad! Az istenekre, akkora hős vagy... – ujjongta a csapdász.
– M-megcsinálta... De... Mi van a... A... Babá-ával? – bár Hablaty vérnyomása (is) zuhanni kezdett, éberen figyelt.
Eret, Valka és Gothi hallgatott.
- Valami baj van... fel kéne sírnia! Gothi! Gothi, tennünk kell valamit...
Az apró javasasszony szemrehányó pillantást vetett rá, majd megragadta a csatakos csecsemő apró lábait és úgy fordította fejjel lefelé, hogy Hiccup önkéntelenül lépett egyet feléjük.
- Ne...!
Gothi mintha meg sem hallotta volna. A kicsi remegő, formátlan szájából nyálka csepegett, a következő pillanatban azonban olyasféle hang hallatszott, mint mikor egy rettenetes rémnek rálépnek a farkára.
Valka egy pillanatig feszült arccal meredt Gothira, majd mikor az óvatosan ismét a karjára fektette a kicsit, mintha egy kő szakadt volna le a szívéről.
- Él! És... Lány!
A megkönnyebbüléstől zokogni kezdtem.
 Hablaty közél hajolt az arcomhoz, hűvös lélegzetét éreztem magamon.
 – Én mondtam, hogy megtudod csinálni.
  Gothi átadta mind a két babát a kezembe.
A csapdász egy percig szótlanul meredt rájuk, majd lassan elvigyorodott, és bólintott egyet.
- Hát így. Így. - mormogott maga elé.
               
                                                                 Külső szemszög

– Le kéne őket mosdatni kicsit... – töri meg a pihegős csendet Valka. – Utána babázhattok még, amennyit akartok... – ezt arra érthette, hogy Hablaty teljesen belemerült Zsófi cirógatásába. – Astrid drágám, neked még van hátra egy dolog, lerendezzük, addig a fiúk megfürdetik a piciket... Ugye?
- Öhm... Biztos, hogy a ,,fiúk?" - Eret láthatólag nem volt teljesen oda a dologért.
Valka letérdelt a lehunyt szemmel pihengető Astrid mellé, és rezzenéstelen arccal nézett a csapdászra. - Én Astriddal leszek, Gothi is. Szerinted még is ki fogja lefürdetni a gyerekeket? Bélhangos?
- Öhm... Ahogy akarod, de...
- Semmi de! - szólt közbe Valka helyett Hablaty. - Gyere már, ne finnyáskodj! - karon ragadta, és elrángatta a másik szobába.
- Egy szóval sem finnyáskodom, főnök. Egyszerűen csak lehet hogy jobb lenne a gyerekeknek is olyasvalakivel, aki igazán ért hozzájuk, de ahogy akarod... Várjunk egy percet! Mi legyen a neve? Nevet nem is adtatok neki!
Hablaty kissé tanácstalannak tűnt. - Astrid? - kérdezte a felesége tekintetét keresve a szoba sarkában.
- Gy... Gyere ide egy kicsit - Astrid Valka támogatásával felült, a falnak támasztotta a hátát. Hablaty odament, az asszony kezébe adta a újszülöttet, aki csak álmosan pislogott, édesanyja érintésére felnyöszörögve.
Eret képtelen volt nem elvigyorodni.
- Istenek, de édes - motyogott maga elé, majd gyorsan körülpillantott. Tudta ő is, hogy milyen abszurd, de akkor is... A pici cuppogó hangot hallatott, és lehunyta a szemét. Arca vörös volt és formátlan, azonban... Egészséges, szép kisgyerek volt.
Astrid gyöngéden végig simított a baba apró homlokán, majd összenézett a biztatóan mosolygó Hablattyal.
- Szóval, kisasszony? Mi legyen? - kérdezte Hablaty még mindig fülig érő mosollyal.
- Bernadett?
- Héra? - szólalt fel kis hatásszünet után Astriddal egyszerre Hablaty.
– Bernadett, és Héra... Két neve is lehet, végülis – felelte Valka.
- Akkor... Üdvözlünk benneteket Hibbanton - az asszony puszit nyomott a Bernadett apró nózijára, Hablaty pedig Zsófiéra.
Eret tétován lépett közelebb.
- Fürdessem őt én? Vagy...
Válasz nélkül átvette Astrid karjaiból Hablaty a kicsit, hogy Eretnek adja.
- Öhm... - a nagydarab, máskor olyan hangos és magabiztosnak látszó férfi kezében annyira aprónak, egyszerűen idétlenül picinek tűnt a kislány, hogy Valka halkan felnevetett.
- Akkor... Csak óvatosan! A vizük kész van, a fejükre ügyeljetek...
Eret bizonytalanul bólintott, azonban ahogy a kicsi megmozdult a karjában, mintha ráérzett volna a dologra.
- Értettük, anya! - Astriddal utoljára találkozott Hablaty tekintete, tátogott egy "hajrá"-t, aztán sarkon fordultak.
Eret lassan engedte bele a kicsit a fürdővízbe.
- Hát... Végülis, gratulálok... Apa lettél, főnök, és ez nagyon nagy dolog! Két ilyen kis szépség... - vigyorgott rá a picire, aki a vízbe érve mintha egészen elernyedt volna. Ismét cuppantott egyet, majd oldalra döntötte a fejét, hogy a csapdász csak nagy üggyel-bajjal tudta megtámasztani. - Kész kis hölgyek!
- Durva menet volt, de megcsinálta... Kész kis hölgyek, azt mondod? - Zsófi apró, ökölbe szorított kezeivel fogott rá Hablaty fülénél lelógó hajtincsre, amin hangosan felnevettek. Hirtelenjében Astrid kiáltása szűrődött át a szobából.
Eret aggodalmasan pillantott a főnökre, aki megmozdult, hogy az ajtó felé lépjen.
- Tudom, hogy nem az én dolgom, de... Lehet, hogy jobb, ha most békénhagyjuk. Nem tudunk neki segíteni, de már nincs igazán... veszélyben - burkolta be a halkan nyöszörgő Bernit egy pokrócba. - Nyugalom, kisasszony, nincs semmi baj! Minden rendben van. Shhh. Mindjárt visszaadlak anyának, nem kell sokáig ezt a ronda, nagy csapdászt bámulnod...
- Eret, tudom hogy nincs... -kereste a szavakat - veszélyben. De... Rossz tehetetlennek lenni, tudod? - hangja rekedten és tőle nem igazán megszokottan erőtlenül csengett, nyomatékosítva mondatát, megdörszölte az arcát egy mély sóhaj mellett.
- Mondanám, hogy megértelek, de... Nem igaz. Voltam már haldoklók és sebesültek mellett, de... ez egészen más. Ez... félelmetesebb annál, hát érted ezt? - A kislány a karjaiban elkezdett nyöszörögni.
Bár ezúttal halkabb, de újabb kiáltás hasított a kínosan beálló csöndbe. Hablaty arcizmai megfeszültek, inkább Zsófi törölgetésére koncentrált.
- Tudod - folytatta a csapdász, óvatosan ringatva a másik babát, amitől egészen abszurd látványt nyújtott - mi nem tehetünk semmit. Mi, férfiak nem tudjuk, min mennek keresztül az asszonyok. Mondjuk az is igaz, hogy én a magam részéről ennek kifejezetten örülök - vigyorodott el. - De ők... ők túl lesznek rajta, és elfelejtik. Egyszerűen nem emlékeznek rá. Ők... Ők ilyenek. Astrid pedig... Jó. Mondhatja rá bárki, hogy keskeny a csípeje, vagy nem olyan asszonyos az alakja, azonban... ugyanúgy megszült két gyereket, minden... na jó, majdnem minden gond nélkül. Ő nagyon erős, Hablaty - fordult a főnök felé.
- I-igazad van... - halványan elmosolyodott. - Büszke is vagyok rá... Csak... Legyen ennek az egésznek vége.
A csapdász elvigyorodott.
- Percek kérdése.
Kopogtatásra kapták fel a fejüket, Eret karjában nyöszörgő baba is megkukult, fülelt. Valka dugta be a fejét az ajtón. - Jöhettek.
Eret hátrált egy lépést.
- Csak utánad, főnök.
Mikor Hablaty belépett a homályos, nehéz szagú helyiségbe, az első, amit megpillantott, Astrid a megkönnyebbüléstől szinte világító arca volt.
– És vége, megcsináltad... – az ágy felé menet Valka felé nyújtott kezébe adta Hablaty Zsófit. – Hős vagy – bár Astrid hihetetlen mértékű kimerültséget érzett, szemeit is alig tudta nyitva tartani, viszonzott pár szenvedélyesre sikeredett csókot.
– Na, én viszont szerintem hazamegyek... – tápászkodott fel Eret az ágy mellől. Álmosan nyújtózkodott, ásításának példáját követte Astrid is.
– Rendben. Kikísérlek, várj csak! – pattant mellé Hablaty is. Míg ők ketten kiléptek a millió szikrázó csillaggal szórt égbolt alá, Valkáék csendben kókadoztak.
Hablaty néhány perc múlva tért vissza a helyiségbe. – Kisasszony, hogy érzed? Képes lennél hazáig elvánszorogni, vagy... – gondolkodott el egy pillanatra – Vagy itt alszol a babákkal, és velem? Majd ha kipihented magadat, haza megyünk.
A szőke, kócos hajú nő már nem válaszolhatott, ugyanis elbóbiskolt,  karjaiban egy-egy újszülöttel.

Odakint a faluban csendes volt minden. A díszes faragású homlokzattal rendelkező kunyhókban sárkányok, s emberek horkoltak, alig-alig pislákoltak éjjeli fények. A szellő olyan halkan susogott, és lobogtatta a fűszálakat, mintha valaki altatót dalolt volna. Csilingelő hangok is hallatszottak időnként, mintegy varázs szavakat jelképezve. Csupán a sárkánylovasok kis létszámú csapatába tartozó személyek hajtották álomra fejüket abban a tudatban, hogy vezetőjüknek gyermekei azon az éjjelen bizonyára megszületnek. Fohászkodtak, hogy minden simán menjen.

Hibbant szigetére már úgy vetültek az első napsugarak, hogy két rendkívüli személy érkezett meg közéjük.

I agree XD

Cirip, cirip

Sziasztok!

 

  Vallomással tartozom, nagyon nem haladtam a résszel. Ezen a hétvégén hót ziher, hogy nem lesz sem készen, sem pedig kint. 

Ennek mi az oka? 

Bentalvós vagyok a (én már csak így hívom) rehabon.

Ez azt jelenti, hogy hétfőtől péntek délutánig nem vagyok otthon, magyarán noku gép. Részt már pedig csak gépen rakok ki. (Képek, gifek és formázás miatt) 

Ami a jó hír; most már nekiláttam a résznek, félkész állapotban van! Továbbá csütörtökön megyek be az iskolámba, a RENDESbe. Még nem tudni hogy, s mint lesz megoldva, de talán hazajöhetek aznapra. 

Lényeg: nem feledkeztem meg rólatok, továbbra is teperek (már amikor, de hát ez van). Klau csak-nak üzenem, hogy ennyi volt a történet, jó sok ötletem van, egy ideig nem szabadultok tőlem, annyi szent.

Rengeteg megtekintésért pedig készülni fogok valamivel! ^-^

15. rész | Bővül a család | part 1

                                                             
 Szevasztok! Nos, elérkezett az utolsó napom még itthon...

Ez a rész KICSIT részletesen lett megírva, de hát... Aki ismer, azt tudja jól, hogy tőlem ez megszokott.
 Jó olvasást! ^w^

                                                                    Hablaty szemszöge
               
  Még csak pár perce szelhettük a felhőket, de már örökké valóságnak tűnt az eltelt idő.
– M-mi lesz, ha elkések? Astrid nehezen bírja a fájdalmat… S-s-sosem bocsájtanám meg magamnak azt sem, ha esetleg az én mulasztásom miatt… Ko-omplikációk a-adódnának... – ment a szenvedés Fogatlannak szüntelenül. – Nem hagyom abba! Baja is eshet, így meg hogy mellette sem vagyok, nem támogathatom, csak jobban aggódom az épségéért...
 A távolba révedtem, az alattunk elsuhanó felhőkre. Hűvös szél fújt, apró rettenetes rémek szálltak el mellettünk.
– Megvan! – kiáltottam fel. Éjfúriám kérdőn pillantott fel rám. – Az a mi bajunk, hogy nem tudsz teleportálni!  Nem próbáltad már? Sokat segítene rajtunk, ha lenne ilyen rejtett képességed... – fekete pupillái összeszűkültek, és furcsán méregetett engem. – M-most mi van? Ne nézz így rám! Ha-hallod? Tényleg ne! – azzal elfordítottam a fejemet, órákig maradtam úgy.

                                                                              ***

Fogatlan egyenletes szárny csapásai kezdtek rendszertelenné válni, ahogy a nappal éjjelbe fordult.

– Gyerünk Pajti, bírd még ki kicsit, hamarosan odaérünk… – remélem. Válaszként hatalmasat ásított, amitől rám is rám jött az inger. Akkorára tátottam a számat, hogy a könnyeim is kicsordultak. Gyorsan letöröltem, megdörzsöltem az arcomat, kicsit meg is paskolgattam, és sárkányom lapos, fekete fejére könyököltem. – Szerinted mi lehet most Astriddal? – halkan mordult fel, hogy ne aggódjak. – Játsszunk inkább valamit, az eltereli a figyelmemet…

***

– ...hosszú karmai vannak? Nem? Akkor... Széles szárnyai? – bólintott – TÁJFUMERÁNG! – elismerően morgott vissza. – Most én gondolok sárkányra! – végigfuttattam az összes fajta néven az agyamat, amiről olvastam. – Megvagyok. Kérdeezz! – nagyon megtetszett a játék, és ahogy közeledtünk Hibbanthoz, egyre jobban próbáltam oldani a feszültséget – Igen, támadó osztályú. Nem, nincsenek fekete pikkelyei. Zöld szemei sem. Igen, pirosas színű is lehet. Igen, tudja magát lángba borítani... Bizony, bizony, szörnyennagy rémség. Hogy jöttél rá? Túl jó ellenfél vagy… – veregettem meg az oldalát játékosan. – V-várjunk... Az ott nem... HIBBANT! GYORSABBAN, PAJTI, GYORSABBAN! – Fogatlan eszeveszett módon kezdett el csapkodni méretes szárnyaival, ő is megpillanthatta a szigetet körvonalazódni a horizonton.

                                                                              ***

 A főtéren landoltunk, mint általában. Leugrani készültem Fogatlanról, amikor Bélhangos letámadott.
– Astrid Gothinál vár fent, igyekezz, nem sok van vissza szegénynek, ha jól értettem... – nem igazán hallottam a mondat végét, mert elrohantam.
 Nem érdekelt, kinek megyek neki, ki köszön nekem, csak a feleségemet akartam viszont látni.
 Gothi kunyhójának ajtaját konkrétan berúgtam.
 Astrid egy párnázott ágyon görnyedt, lábai szét voltak vetve, homlokán izzadságcseppek milliói folytak le, borogatás sem segített ezek szerint. Feje halvány rózsaszín volt, szőke lobonca rendezetlenül terült el a párnáján. Mellkasát és megereszkedett pocakját szőrme bunda takaró takarta, anya az ágy mellett guggolt, hagyta, hogy a lány szorongassa a kezét, Gothi pedig Astrid alsó részét vizsgálta.
 Abban a pillanatban, hogy betoppantam, a levegő szinte megfagyott. Mind felém kapták a fejüket. Astrid arca felragyogott, aztán rögvest el is torzult.
Odafutottam hozzá.
– Miről maradtam le? – kérdeztem egy erőteljes, hosszú csók után.
– Ó, csak huszonnégy órányi tömény szenvedésről...
– De azért egyben vagy? – kicsit féltem a választól.
– Persze, ha leszámítjuk azt a tényt, hogy a testem megállíthatatlanul készülődik, hogy megszüljek KÉT GYEREKET – az utolsó két szót külön kihangsúlyozta.
– Anya, kérdezd meg Gothit, hogy hol tart Astrid, kérlek.
 Átadta nekem az ágy melletti helyét, valamint a szőke lány markát is, így megértettem, miért volt lilás beütése anya kezének.
 – Lassan készen áll, hogy a kitolási szakaszba lépjen.
 – Odin nevére mondom, gyorsan halad... – Astrid erre még erősebben szorította meg a kezemet.
 – N-nhe harag-guh-udj.... – kért bocsánatot légzésgyakorlat közben – Mh-egint fájh-ás... – bal kezemet, amivel addig a pocakját simogattam, két egymásba font kezünkre raktam.
 – Semmi baj. Csak tarts ki, tudom hogy megtudod csinálni – odahajoltam egy csókért, a babák viszont közbeszóltak. Újabb összehúzódás.
 – Mhi-ilyen volt a tárgya-halás? Minden o-oké volt?  – kicsit valóban nehezen formálta szavakat, lehet a fájdalmak miatt.
 – Igen, Bertalan nagyon jó fej volt, összességében a problémájukat is hamar megoldottam.
 – A-ami…?
 – Valahogy elszaporodhattak a szigetükön a grimorák, és megszállták a falulakók sárkányait.
 – D-de utálom azokat a khi-is férgeket….  – halkan felnevettem, majd végig simítottam homlokán a vizes rongyot felemelve.
 – Megyek inni, te kérsz?
 – I-igen, egy pohár hi-hideg víz jól esne...
 – Kérése számomra parancs, kisasszony – megpusziltam az arcát, és a konyhába mentem.  Kinyitottam a csapot, kezembe csorgattam egy kis hideg vizet, lehajoltam, ittam belőle. A vizes kezemet végighúztam az arcomon, homloktól állig. Astridnak egy kis méretű korsóba töltöttem jéghideg vizet, azzal siettem vissza a szobácskába.
 Első, amit megláttam... Az... Alsó fertája volt. Mivel már úton volt az első baba, szivárgott a mindenféle  dolog belőle, vértől kezdve a nem tudom milyen, talán magzatvízig. Elkaptam a tekintetem, megnyújtottam a lépteimet, hogy eljussak egy székig, mielőtt elveszteném az egyensúlyomat, viszont már nem volt mit tenni, a látvány lelki szemeim előtt lebegett.
 Kiment a vér a fejemből, az erő a lábaimból, és elveszítettem az eszméletemet.

                                                                   Astrid szemszöge

Soha nem gyötörtek úgy fájdalmak, mint aznap este. Mialatt Hablaty a konyhában volt, Gothi értesítette Valkát, hogy elkezdhet vezényelni, ugyanis befordult a szülőcsatornába az első baba.
 Nagyot nyeltem, egyenletes, mély levegőket vettem, vártam a jelet. Jött is, nem hagyott sokáig pihenni.
– Most nyomj egy nagyot, gyerünk, Astrid – szorongatta a kezemet Valka. Halk sikoly hagyta el a számat. Fájdalmasabb volt nyomni, mint azt korábban elképzeltem.
 Hablaty belépett, és tekintete eltévedt. Előre tudtam, mi fog ebből következni, ismertem már a fiút. Elindult, hogy leüljön (attól el szokott múlni a "mindjárt elájulok"-ja), de felakadtak a szemei, ájultan terült el a padlón.
 Sajnos mással voltam elfoglalva, szegénnyel nem tudtam foglalkozni, ezért csak görnyedten vártam a következő fájást, miközben az ájult férjemet ébresztgető Valkát figyeltem.
  A méhösszehúzódással, légzésgyakorlattal, meg tolással együtt Eret is megérkezett.
– Hablaty, mondták, hogy itt vagy fent, nem értettem, de értesítenelek kell, Fafej megint részegre... – olyan gyorsan hadart, hogy még körül sem nézett. – Hablaty? Astrid? Ooohh... Később vissza- – indult volna ki a kunyhóból, ha nem szólok utána.
– E-eret, nem maradh-nál e-hegy kicsit veh-lehm? Lega-láhbb míg Ha-hablaty fel nem é-ébred... – megtorpant.
– Mikor kel fel?
 Megvontam a vállam, ahogy ismételten késztetést éreztem a tolásra.
– Nhe-em tudom, dh-e... Fáh... Fáj... – nagyon úgy tűnt, nehéz lesz rávenni, ezért bevetettem azt, amit csak nagyon ritkán, maximum Hablaty ellen szokásom, bociszemeket meresztettem.
 Igazán bizalomgerjesztő lehetett, ahogy az erőlködéstöl vörös, izzadt arccal, csatakos, szebb napokat is látott hajjal, görcsösen remegő testtel könyörögtem a tekintetemmel.
– Maradok – most igazán felcsillant a szemem, reszkető kezemet felé nyújtottam, azonnal el is fogadta. – De ha megszo... – be nem fejezhette, fájás jött, beleadtam minden erőmet a nyomásba, meg az öklöm szorításába. Eret keze reccsent egyet. – ...rítod. Volt egyszer egy ízületem...
– Ha í-íhgy folyh-tatoh-d, arcod-hh sem le-lehsz, csha-pdá-hsz – fenyegettem meg.
– Jó, most azt hiszem, pihenhetsz – szólalt meg Valka valahonnan mellőlem.
– M-merht? Töh-örté-hnt valami? – rögtön gyorsult a szívverésem.
– Nem, dehogy. Csak most elvileg hagy pihenni egy-két percig a tested.
– Ahha... H-hagy pi-henni? Ezh-ért... – megint eleget tettem egy erőteljes késztetésnek, fél percen át nyomtam.
– Tévedtünk, viszont most lefelé próbáld meg. Nem könnyű, de menni fog.
– Amarha, nem kéne neki valami fájdalom csillapítót beadni? – kérdezte óvatosan Eret. Ez igazából engem is érdekelt, kérdőn pillantottam nyomás közben Valkára, aki fordította a javasasszony mondandóit. (A szülést magát ő vezette le, ő ügyködött.)
– Gothi akart beadni neked, de végül úgy ítélte meg, kibírod nélküle.
– Ki! Há-th persz-he! Csa-csak két újszülötte-eth hordok ki-hi... Ki-ki lehet bírni! – játszottam túl a szerepemet, szusszanva egy kicsit.
– Vajúdás vége felé beakarta adni, de  túl gyorsan léptél szakaszt, lekéste.
– I-igaz, a te-erhes nő a hi-hibás.
– Astrid, nyugodj meg, ez nem tesz jót szerintem a kicsinek – tette Eret a szabad, még működő vérkeringéssel büszkélkedő kezét a fejemre.
– Me-hgint... A-akkorh... Le... Lefelé? – belefogtam a légzésgyakorlatba, valamint teljes erőmből nyomni kezdtem. Olyan izomlázam lesz ezek után, hogy az hihetetlen... Eret kezébe belevájtam a körmeimmel.
– Várjunk, ez itt a feje, Astrid, mindjárt kint a feje! – örvendezett Valka.
 A nagy erőlködéstől homályosan ugyan, de láttam, hogy Hablaty nyitogatni kezdte a szemét.
 A testem minden ízében bizseregni kezdett, tompa fájdalom hasított az ágyékomba. Feljajdultam, levegő után kapkodtam.
 – Meg van a feje! – kiáltott fel Valka.
  Hablaty nagynehezen felült, gyanítom, hogy nem volt még teljesen magánál, mert nem tudott pár másodpercnél tovább egy helyre fókuszálni a szemével. Felém nézett, és puff.
– És volt Hablaty, nincs Hablaty – Eret ezért a beszólásért kapott egy erőtlen oldalba könyökölést.
– Jól van, Astrid, mindjárt a végére érsz... – bíztatott folyamatosan Valka.
 Amit egy utolsó, minden erőmet beleadott nyomás után éreztem... Egyszerre volt fájdalmas és megnyugtató, ugyanakkor ijesztő is. Hihetetlenül megkönnyebbültem, holott tudtam, hogy egy sokkal nehezebb, vagy legalábbis fele ennyire nehéz menet előtt álltam még.
 Felnéztem Eret szemébe, és esküdni mernék, hogy büszkén csillogott világosbarnás írisze.
 – Megcsináltad, Astrid... – szólt rekedt hangján Hablaty. Még a széken próbálta összeszedni magát.
 Eret elengedte a kezemet, és Hablatyhoz ment.
 – H-hát te?
 – Fafej kikészült a krízis helyzet miatt...
 – Megint?
 – Igen, megint – helyeselt Eret – Fél Hibbantot felkérte már táncolni..
 Hablaty a homlokára csapott.
– Menj, szólj Takonynak, és valahogy fektessétek ágyba, mindenfajta szedálási módot engedélyezek.
– Vettem, főnök! – Eret utoljára felém fordult – Neked pedig sok sikert, morcos kismalac – miközben kezembe adta Gothi a szőrmebundába tekert kicsit, Eretre pillantottam, amolyan "ezt később lerendezzük"-módon.
 Hablaty letérdelt az ágy mellé, onnan váltottunk lágy, de hosszú csókot.
– Büszke vagyok rád – a kezemben tartott, vacogó kisbaba arcához érintette az egyik ujját.
– Még hátra van a java, de... K-köszönöm – néztem smaragdzöld szemébe szipogva. Azért az ő szeme sem maradt száraz.
– Nos, a büszke apa és anya milyen nevet gondolt ennek a csöpp kislánynak? – lenéztem a babára. Gyönyörű, világoskék szemszínét egy pillanatra láttam csak, amíg kinyitotta, aztán összeszorította.
– Hablaty?
– L-legyen... Zsófi.
– Tökéletes. A mi kis Zsófink – homlokon pusziltam a picit.
 Zsófi testvére nem igen hagyott pihenni, percek múlva, mikor éppen Hablattyal ölelkeztem visszatért az a félreismerhetetlen érzés, miszerint elindult a szülés. Vagyis folytatódott.
 Mély levegőt vettem, átadtam Hablaty kezébe a bepólyázott kicsit, és hátra dőltem a puha párnákba.
 Így, második alkalommal kevésbé rettegtem, mert tudtam mi vár rám.

 Viszont olvasásra a következő részben!

14. rész | A leghosszabb nap |

Uhh... Megint több, mint egy hét kihagyás. 

Előszóban szeretnék beszélni pár dologról.

Első, hogy MÉG IS HONNAN AZ ISTENEKBŐL VAGYTOK ENNYIEN? 

*heavy breath'*

2089. 

2089. 

*sokked*

*died*

*EVERYTHING*

Fafej ebben a részben is sziporkázni fog, zsepiket előszedni, rész hosszúsága miatt pedig popcorn-t, csokit, akármit, DE csak saját felelősségre! Tessék szem előtt tartani, hogy röhögés-veszélyes jelenetek lesznek tömkelegével. 

A jövőhétről:

 Hétfőn megyek rehabilitációs központba, ahol magántanárok fognak tanítani, foglalkozások, mindenféle programok lesznek tartva. Telefonozni szerencsére lehet, viszont nem nagyon tudom, lesz-e időm részeket írni. Előre megírom szerintem ennek a folytatását és a 15. részt, még ezen a héten, hogy azt kirakhassam hétvégén, valamint jövő szombaton/vasárnapon. 

U.i.: Mindenkin Hablaty Haddocknak boldog csítelt születésnapot! 

Hablaty szemszöge

– Mi van velem? – kérdezte Astrid kétségbeesve.

– Azt írja... – néztem le a porba firkantott szimbólumokra – Áhh, néhány kérdés. Pihentél eleget?

– Mi számít elégnek? Az ebédelésen kívül folyamatosan annak számít?

A javasasszony bólintott.

– Aludtál eleget?

– Persze...

– Ittál eleget?

Nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

– Astrid? Azt hittem, ezt megbeszéltük már...

– Tudom, Hablaty...

Nem firtattam tovább a dolgot, az elsiető gyógyító után mentem.

Kezembe adott néhány üvegcsét, és egyesével elvette őket, hogy egy tálba önthesse. Megkeverte, majd intett, hogy kövessem vissza Astridhoz.

A szőke lány bágyadtan nézett a szemembe.

– Mi ez? – leülve egy székre az ágy mellett, megfogtam a kezét.

– Valami főzet, amitől jobban fogod érezni magad – válaszoltam. Eközben Gothi megitatta a löttyöt Astriddal.

A furcsa szagot árasztó folyadékot megízlelve egész testében megremegett, kezei libabőrösek lettek, de megemberelte magát, s hatalmasat nyelve leküldte a gyógynövénykészítményt.

Mindezek után a percek csigalassúsággal teltek.

– Hablaty... Nem kéne indulnod? A megbeszélés...

– És hagyjalak itt, így? Még mit nem.

– Jól leszek – simította meg a karomat.

– De...

– Semmi de!

– Ha te mondod...

                              ***

Egy ideje már szeltük a kék eget Fogatlannal. Alattunk a tükörsima tenger fénylett, benne néhány Forrkatlan úszkált.

Éjfúriám unottam morgott.

– Még hogy te izgulsz? Akkor én mit mondjak? Nekem kell képviselnem Hibbantot, nem neked! – néztem rá szemrehányóan. – Az is igaz, de... Nem, nem tudom milyen sárkányaik vannak.

Hosszú ideig nem szólalt meg egyikünk sem, kiélveztük a harmonikus csendet.

– Pajti... Sokat gondolkodok azon, vajon milyenek lesznek a gyerekek... – fekete pupillái kitágultak és felcsillantak. – Vajon szeretni fogják a sárkányokat? Lesz merszük felülni egyre, majd repülni is vele? Mármint oké, hogy nekünk, szüleiknek vérünkben van, ők pedig már a békébe csöppennek bele, de mi van, ha felerősödik bennük az a régi hibbanti láng, ami végett a sárkányokat ellenségnek tekintik? Szerinted ez lehetséges? A-apám is évekig vallotta azt, hogy ölni kell őket, mert ők is csak a vérre játszanak, emberek halálára... Nem akarom, hogy beléjük is ilyen gondolatok táplálódjanak. Akár a falunk vesztét is okozhatja, ha a főnöki család gyermekei másképp vélekednek rólatok, mint mi. Akár... Az ő... Ő vesztüket is. És ha az egyikőjük... Túl sem é-éli?... – Fogatlan hangot adva morgásainak, megrázta a hátát, vele együtt a nyerget és engem is. Észre sem vettem, hogy míg én összeesküvés elméleteket gyártottam, sárkányom leereszkedett, olyannyira, hogy mancsai már a víz felszínét súrolták. – Astrid is, azt mondta jól van, de ismerem őt, láttam rajta a zavartságot, a félelmet... Tudta, hogy létfontosságú a mai tárgyalás, ő viszont nagyon is rossz bőrben van. Képes voltam magára hagyni, otthon. Rettenetes férj, aki ilyet tesz... – hirtelen helyet cserélt a kék éggel a végtelen tenger, az arcomba csaptak a hideg hullámok. Fogatlan tovább rázta magát, kis híján belepottyantam a habok közé. – Vettem az adást, Pajti, elég lesz! – fordítottam vissza a nyeregbe kapaszkodva Fogatlant. – Kösz, hogy visszarángattál a világba – ráhajoltam a fejére, ő pedig halk dorombolással jelezte, hogy bármikor megtenné ezt értem. – Ebben nem is kételkedem, imádod eláztatni a hajamat, ettől folyton tenger szagú a búrám.

              Astrid szemszöge

Mikor Hablaty felszállt Fogatlannal a főtérről, görcsbe rándult a gyomrom. Hazudtam neki... Dupla füllentés volt ez, mivel megígértem, hogy ha bármi furcsát érzékelek, tudni fog róla.

Ebédidő lévén, ha már kint voltam, és nem otthon gubbasztottam, a Nagyterem felé vettem az irányt.

Halvér, Kőfej, Fafej, Hanga és Takonypóc mind a megszokott asztalunknál ültek, a tűzkör mellett. Leültem a felszabadultan fecsegő társasághoz.

– Heló Astrid! – köszöntött mosolyogva Hanga, aztán mert a tálamba egy kis levest.

– Jó étvágyat – nézett rám Kőfej, ő is vigyorgott.

Visszamotyogtam egy "neked is-t", majd az asztalra könyökölve kavargatni kezdtem a levesemet.

– Szóval ott tartottam, hogy Csirkének lettek csibéi! Apa lettem! – tette fel Fafej az asztalra szárnyasát, és simogatni kezdte a fejét, amit a tyúk láthatóan nagyon élvezett.

– Gratulálok... – emeltem fel a fejemet egy pillantás erejéig.

– Mi lett a nevük? – kérdezte izgatottan Halvér.

– Csirke junior, Karcsi, meg Csibe.

– Karcsi? Az meg milyen név egy kiscsibének?

– Kikelt a tojásból, ránéztem és olyan Karcsis volt a feje.

– Karcsis feje van, azt mondod? – vontam fel fél szemöldökömet rá bámulva.

– Azt.

– Ó, Astrid – rugott bokán az asztal alatt Takonypóc. Összevont szemöldökkel néztem rá. Visszarúgtam volna, de nem volt energia bennem, egy cseppnyi sem. – Milyen érzés, hogy itt hagyott a kis hősszerelmesed?

– Nem hagyott itt, tárgyaláson van.

– Pedig úgy is lehet nézni, hogy túl sok voltál neki, és ezért inkább lelépett...

– Nem.

– Nem irigylem őt, hogy minden nap ját melletted kell töltse, idegesítőek a hangulat kitöréseid.

Nem feleltem, így folytatta.

– Egész nap a faluban rohangál, főnökösködik, míg te, a felesége a szobátokban lustulsz, alszol, nézel ki a fejedből... Irigykedhet rád! Neked semmi dolgod, mert az uracskád megkért, hogy ne erőltesd meg magad, milyen romantikus!

– Takonypóc, olyan gonosz vagy! – lökte le a padról Hanga.

– Még is mit akarsz elérni? – fújtam ki mélyen a levegőt, kezemet a hasamra nyomva. – Mert ha arra megy ki a játék, hogy felidegesíts, rossz úton keresgélsz, nincs kedvem hozzád, viszont veszekedéshez sem.

– Astrid nem akad ki ha sértegetem? – csillant meg a kék szemében valami furcsa, ahogy visszaült közénk – Álmodok?

– Takony, nem hiszem hogy ezt kéne... – bökte oldalba Hanga ismét. Fejbiccentéssel leintettem.

– Nem lehetne, hogy hagyjatok enni?

– Astrid, minden rendben van? – Hanga hangja lágyan csengett, zöld szemével kontaktust próbált felvenni velem. Majdnem kibukott belőlem, hogy iszonyatosan rosszul vagyok.

– Persze, minden a legnagyobb rendben – feleltem mosolyt erőltetve magamra, miközben szedtem főzeléket magamnak.

– Ha te mondod... Jut eszembe, Halvér, Kő, tervezitek már az eksüvőt?

Hablaty üres asztalfőnél lévő helyére ragadt a szemem, ezért csak sejtettem, hogy a fiatal pár zavartan nézett össze a kérdésre.

– Nem igazán beszéltünk erről – válaszolta Halvér.

– Srácok, hé, ezt nézzétek! – kiáltott fel Fafej. Odakaptam a fejemet.

Csirke egy tojásokkal teli kosárban ült, még ő is boldog volt. – Az anyai ösztönei!

– Ez elképesztő, Fafej – morogtam egykedvűen.

– Tudom! Annyira büszek, akarom mondani, büszke vagyok az én kis drágámra! – innentől Csirkét babusgatva gügyögött. – Ki az ügyes Csirke, igen te! Az én ügyes kis Csirkém!

– Fafej szerelmi élete egy mondatban... – nevetett fel a saját beszólásán Takonypóc.

– Valaki milyen vicces kedvében van – ismét erőltetett nevetést invitáltam.

– Fogd be!

– Astrid, milyen a terhesség? – kérdezte Kőfej.

Megfontoltan kellett válaszoljak, nem kelthettem jobban gyanút bennük.

– Őszintén szólva... – éles fájdalom hasított a köldököm alatti részbe, ami egy idő után kiterjedt a hátamra, comjaimra is. Felvettem a pókerarcomat, nem tükröződhettek az érzelmeim. – Nehéz... Fárasztó.

– Egy gyereket még megértek, de kettő? Nem fura?

– Ja, ez engem is érdekelne – vágott közbe Fafej.

– Téged érdekelnek ilyenek? Hisz egy csirkével élsz!

– Mit értesz fura alatt? Több, mint hat hónapja élek velük együtt... Fél éve...

– Tehát nem fura.

– Először az volt. A-ahhoz nehezen szokik hozzá az ember, hogy két baba szerű dolog nő és nő napról napra a hasában. Nhe-ehéz megszokni, de nem lehetetlen.

– Rugkapálóznak már? – Hanga szeme felcsillant.

Vagy öt másodpercre becsuktam a szemem, fogaim egymásnak koccantak a kellemetlen görcs miatt.

– Negyedik hónap óta szinte minden nap.

– Hablaty hogy fogadta a hírt?

– Titkokóztál előtte, nem?

– Maga előtt is titkolózott... – jegyezte meg kuncogva Hanga.

Nem értettem, mi volt ez a hirtelen rám szállás, viszont minél hamarabb leakartam rázni őket a témáról.

– Szerencsére nem akart Fogatlan elé vetni... Szerintem olcsón megúsztam.

– Apropó Fogatlan! Szélnyíró jól elvan itt, Hanga?

– Persze. Viszont... Fogatlanról hogy az Istenekben jutott eszebe az én sárkányom?

– Nem is tudom... Sárkány, meg sárkány... – sütötte le szemeit Halvér, és felszúrt a villájára egy főtt tojás darabot.

Végre leszálltak az állapotomról.

– Csirke mesélt nekem tegnap egy jó sztorit... A gyerekkoráról! Benne lennétek egy mesélős estében? Mindenki elmondhatna egy gyerekkori történetet! Összeülhetnénk a tábortűz körül, mint annak idején, csir... Jak combot majszolgatva! – vetette fel teli szájjal Fafej. Csirke érdeklődően kotkodácsolt.

– Milyen jó ötlet!

– Én benne vagyok!

– Felőlünk jöhet.

Csend telepedett ránk. Én lehunyt szemmel az egyenletes légzésemre koncentráltam, az alhasamat cirógatva a pólóm alatt. Valaki krákogott egyet.

– Astriddal mi van?

– Fogalmam sincs... Talán... Szellentett? – hallottam Fafejet. Hangos röhögésben törtek ki mindannyian, csak én nem.

Felpattantak a szemhéjaim, fülig pirultam, akár egy érett paradicsom.

– Jól vagy?

– Mi-miért ne lenné-ék? – a hangom akaratlanul is megremegett egy erős fájás végett.

– Fáj valamid? Segíthetünk?

– N-nehm! – minden áron az ellentétét állítottam, holott izzadtság csurgott egy ideje a homlokomról.

– Csak felismerjük, ha a legjobb barátunk rosszul érzi magát!

– Most akko-or is tévedt... Tévedtek!

– Biztos vagy te ebben? – gyanakvóan fürkészett engem Hanga – Egy órája a pocakodon van a kezed, már a pólód alatt, húsz percenként vörössé válik a fejed és gyöngyöddzik a homlokod. A légzésgyakorlatról meg ne is beszéljünk... Tudom, hogy ezt szülés előkészítőn tanította Gothi, elmondtad! Ne vigyünk vissza hozzá? Talán a babák...

– NE! – jelentettem ki, szinte hisztérikusan. – Higyjétek el, jó-hól leszek! Csak egy kis ha-hasfájás... Sho-okat mocorognak az ikrek... – igazából egész nap nem érzékeltem semmiféle mozgást, vihar előtti csendnek tűnt.

– De Astrid, bajotok is eshet!

Megráztam a fejem.

– Jól vha-agyok, tényleh-eg! – egyre inkább levegő után kapkodtam, a vidám arcok pedig aggódóakká váltak.

– Astrid... Értesítenünk kell Hablatyot! Lehet, hogy meg fog indulni a szülés!

– NEM! Neki most ott kell lennie, nem szabad értem aggódnia!

– Végre elismerted, hogy valóban kínok között vagy – tette büszkén csípőre Hanga a bal kezét.

– Komolyan, ennek örülsz a legjobban? Inkább segítsetek felállni... Gothiig el kell jutnom, el fogok ájulni... Szörnyűek a fájások... – két kézzel az asztallapra támaszkodva próbáltam feltolni magam ülő helyzetből, a lábaim viszont nem tartottak meg. Kőfej és Halvér mellettem termettek, hogy azonnal támogathassanak.

Mire kitámolyogtam oldalamon a csapatunkkal a Nagyterem ajtaján, folytak a könnyeim. Kőfej bal, míg Halvér a jobb oldalamról karoltak át, Hanga megállás nélkül suttogott nekem, hogy ne adjam fel, Fafej Csirkével a kezében vett nagyon mély levegőket, iszonyat gyorsan (szerintem totál sokkot kapott, sosem bírta a krízis helyzeteket), Takony pedig a hátamat simogatta.     

A zokogástól rázkódtak a vállaim. Rám nehezedett az egész szituáció, hihetetlenül hiányzott mellőlem Hablaty csenevész alakja, kócos, mindig fénylő haja, óvatos mosolya, mély hangja, smaragdzöld, aggódó tekintete. Rettegtem, hogy a hazugságom miatt esetleg lemarad a gyermekei születéséről, és legfőképp attól, hogy egyes egyedül kell végigcsinálnom ennek a hat hónapnak a lezárását.

                Hablaty szemszöge

Mire megpillantottam a horizonton kirajzolódni a déliek szigetét, Fogatlan hatalmasakat ásítozott, szárnycsapásai egyre rendszertelenebbekké váltak.

– Még egy kicsit, mindjárt ott vagyunk! – veregettem meg az oldalát. – Én is éhes vagyok... Biztos kapunk vacsorát – válaszoltam szemforgatva.

Hatalmas sziget volt, kis falu kuporgott erdőkkel, hegygerincekkel körülvéve. Ahogy átsuhantunk a hegyek felett, lénéztem a fenyőerdőre.

– Nem látok sárkányokat... Pedig tudom, hogy az itteniek békét kötöttek a veletek – motyogtam átfuttatva tekintetemet a falucska utcáin is.

Leszálltunk egy főtérnek tűnő placcon. Mindenfelé árusok bódéi álltak, de egy lélek sem kiáltozott bennük. Leugrottam a por fedte kőútra éjfúriám hátáról. A házak ablakai fadeszkákkal voltak beszögezve, a díszes ajtók előtt homokzsákok tornyosultak.

– Hát, szívélyesebb fogadtatásra számítottam... Itt meg mi történt? – Fogatlan beleszagolt a levegőbe, fogait kivillantotta. – Pajti, mit érzel? – felé fordultam, de nem válaszolt, mert láncok fonódtak teste köré – VAN EBBEN A FALUBAN BÁRKI IS?! NAGYSZÁJÚ BERTALANT, A TÖRZSFŐNÖKÖT KERESEM, HIBBANT-SZIGETRŐL JÖTTE- – valaki hirtelen befogta a számat, a női kézhez tartozó ember mögöttem állt. Nem mertem levegőt venni, csak nyeltem egy nagyot. – Ki vagy te? És hova viszel?! TÁRGYALÁSRA JÖTTEM, ÉN VAGYOK HABLATY HADDOCK! – kiabáltam neki, megpróbálva kiszabadulni a szorításából. Néma csendben vezetett engem egy nagyobbacska, körbe fáklyázott kunyhóig. Kitárta az ajtót, majd szinte bedobott a házikóba. Fogatlant egy jól irányzott fenéken rúgással invitálta beljebb új barátunk. Éjfúriám kifejezve nem tetszését, dühödten morgott neki.

– Uram, megjött a hibbanti suhanc! – kiáltotta a csuklyás nő, hangja belengte a szobát. Leültetett (jó, inkább lenyomott) egy szálkás (nem jó érzés mini farostokkal a fenekedben ülni) székre.

– Fog történni valami...? – a gyomrom megkordult, pont rosszkor. A kék ruhás idegen némasági fogadalmat tehetett, ugyanis ismételtem nem válaszolt.

Percek múlva egy megtermett, harmincas éveiben járó, barna hajú, szakállas férfi jött le a lépcsőn, és lépett elénk.

– Harmadik Hablaty Haddock, és az éjfúriája? – kérdezte közel mászva az arcomhoz.

– Igen. Maga pedig biztosan Bertalan... – egy pillanatra elgondolkodtam. – Miért lettünk elfogva? Tudtommal egy főnököt nem így szokás köszönteni...

– Nyugodj meg, suhanc, nem bántunk titeket.

– Akkor?

– Igazándiból ez az, amiről a trágyalás folyna. Jöjjetek hát utánam! Paula, oldozd el őket – a nő fürge fullánkot megszégyenítő gyorsasággal kötötte ki a csomókat a kezemen, meg Fogatlan láncain.

Felálltam, és mihelyst leporoltam a nadrágomat, Bertalan után siettem.

Beléptünk egy tágas terembe. Félhomály uralkodott, a falat színes, sárkányfejeket ábrázoló festések, képek borították. Egy párnás széket tolt elém Bertalan, leültem rá.

– Azért hívtunk ide téged – kezdett bele egy krákogást követően –, mert eljutott a fülünkbe, hogy te sárkány-suttogó vagy.

– Suttogó? Hívtak már Sárkányembernek, Sárkánymesternek, Kétvérűnek, még  Kiválasztottnak is, suttogónak viszont soha...

– Beszéled a sárkányok nevét, nem? – ott a pont.

– Beszélni beszélem, de....

– Tehát Suttogó vagy.

– Nálatok ez abba a kategóriába tartozik?

– Suhanc, mindenhol abba tartozik. Azok a Suttogók, akik születésüktől fogva kapcsolatot tudnak teremteni a sárkányokkal, később, tizenéves korukra pedig szelidíteni is képesek. Ezek az emberek rendelkeznek csak békítő képességgel, nekik kell megváltozatiuk a világ szemléletét a pikkelyes barátainkról.

– E-erről még sosem hallottam...

– Hány éves vagy?

– Húsz. Hu-huszonegy leszek... Három év múlva... Szökőéves napon születtem – beharaptam az ajkamat, nehogy elröhögjem magamat.

– Tehát már képes vagy alfa sárkányokkal összekapcsolódni.

– I-igen...

– És az éjfúriád egy alfa, Az Alfa, igaz?

– Ez is eljutott idáig?

– Az egész szigetvilágba eljutott, hogy végre kipurcant Drakó, suhanc.

– Megtenné, hogy nem hív "suhancnak"? – formáztam idézőjeleket. Elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Nem, suhanc. Éhesek vagytok? Hibbant-sziget messzi táj, órákat repülhettetek.

– Azt hittem már soha nem hallom meg ezt a kérdést, megtudnék enni egy egész csir... Bárányt! Fogatlanról ne is beszéljünk... Úgy elfogja csapni a gyomrát, hajlamos túlzabálni magát, ha sokáig nélkülöz – morcosan morogva bújt a kezem alá az említett fekete sárkány.

– Különleges kapcsolatotok van...

– Úgy is lehet mondani.

– Hozom a vacsorátokat, aztán nekilátunk a tárgyalásnak, suhanc.

Bólintottam, ő pedig elhagyta a szobát.

                              ***

– Ez ugye nem csirkehús? – bökdöstem villával a hús szeletet. Bertalan furán nézett rám.

– Nem csirke, jakhús.

– Huhh, akkor jó!

– Tehát, a tárgyra térve. Bizonyára láttátok jeleit a kihaltságnak a szigetünkön – bólintottam, méretes falatot kiharapva a sültből – Nos, ez azért van, mert a sárkányaink ellenünk fordultak.

Félrenyeltem a falatot. Szelidített, emberhez kötődő sárkányok sosem válnak gonosszá, maguktól nem. Még a legmakacsabbak is hűségesek maradnak életük végéig gazdáikhoz.

– E-ellenük fordultak? Ezt hogyan érti?

– Hónapokkal ezelőtt még minden rendben volt, majd egyik napról a másikra... Megváltozott a viselkedésük. Falkákba verődve vadásznak szürkület után az első fénysugárig. Nem egyszer támadtak emberre. Vannak a szigeten, mindig is voltak, lesznek is vad, betöretlen sárkányok, de ők sem ennyire vérszomlyasak. Ami él és mozog, megtámadják, azonnal széjjel cincálják. Éjjelre bezárkózunk előlük, a napokban már ez sem segít. Betörik a házak falait... Terrorban él a falvam.

– Nem tudtak elfogni egyet? Gyanús a viselkedésük, megvizsgálnám az esetet közelebbről.

– Megőrültél, suhanc?

– Be kell fogjunk egyet, hogy utána járhassak a helyzetükben lappangó dolognak...

– Ismétlem magamat: MEGŐRÜLTÉL?! – emelte fel a hangját. Kézmozdulattal leintettem.

– Lehet, hogy őrült vagyok, viszont nem futamodok meg. Gyerünk, van is egy ötletem!

                   Astrid szemszöge

                              ***

A javasasszonynál rögtön lefektettek egy kipárnázott ágyra. Akkorra már egyre inkább csökkent a fájások közt eltelt idő, hosszuk megnyúlt. Gothi szerint még vissza lehet forítani a vajúdást, talán csak órákra, de az is sokat számíthat, hisz koraszülésről volt szó. Legalábbis addig, míg el nem folyik a magzatvíz, utána már kőbe van vésve (homokba is, hisz leírná), szülni fogok.

Különböző színű löttyöket itatott meg velem, hidegvizes ronggyal borogatott, a fájások viszont ahelyett, hogy elmúltak volna, sűrűbbek lettek.

 

                             ***

Izzadtam, körmeimmel felsértettem Valka tenyerén a bőrt, minden egyes összehúzódással veszítettem a reményből. Anyósom próbált nyugtatgatni, hogy Hablatynak már elküldték a rémpostát, holnap reggelre vissza is érhet Hibbantra, de semmi nem segített.

Teljesen bepánikoltam, a szüléstől eddig is rettegtem, most pedig Hablaty itt sem lehet velem? Igazságtalan az élet!

              Hablaty szemszöge

                             ***

– Akkor itt a terv; minden sárkánynak kell egyszer innia, legyen bármilyen elborult az agya. Megvárjuk, míg inni kezd egy a megvadult csapatból, belesétál a csapdánkba. Fogatlan a fára felkötött csapdára lő, amitől az a sárkány nem fog tudni visszatámadni, mi pedig magunkkal visszük az arénába, ahol ellenanyag nélkül másfél órán át ható altatóval mozgásképtelenné tesszük. Utána meglátjuk, mi lesz.

– É-és biztos vagy te abban, hogy ez működni fog? – kérdezte remegő hangon Bertalan.

– Igen... Shhhtt! – pisszegtem le, mert leszállt a tóhoz, pont a csapdánk alá egy sikló. – Várj Pajti, várj... Most! – kilőtte lilán izzó plazmabombát, szikrákat szórt ahogy a fémkapocsnak ütközött. A csapda rázuhant a citromsárga siklóra, a gronkelacélból készült lánc pedig nem hagyta mozogni a hüllőt.

Tüskéit felborzolva nézett rám, amikor elé álltam. Fogatlan elővillantotta hőfehér fogsorát, megharapta a láncokból kiálló bőr fogantyút, és húzni kezdte hátrálva.

                             ***

Az arénában bealtatózuk a siklót, és már percek óta figyeltem a fejét. Állára citromsárga hab száradt, fogain szintén ilyesfajta maradékok éktelenkedtek.

Leírtam a tünetegyüttest.

,,Déliek szigetén vagyok, a sárkányaikkal szoros barátságban voltak a falu lakói, míg egy napon, a semmiből vérengző vadállatokká váltak.

Jellemzőik:

– Hirtelen mozdulatokra, zajokra azonnal aktiválódik a gyilkos ösztönük

– Inni isznak, viszont általában távolabbról kémlelik csak a folyókat, tavakat

– Erőteljesen habzik a szájuk

– Szürkület után aktívak az első napfényig

Amire gyanakszom:

Grimora. Élősködő sárkány, amely a nagyobb, tűzokádó társaikra kapaszkodva megváltoztatja a viselkedésüket, megszelidített sárkányok akár a gazdáiknak is neki támadhatnak.

Ellenszer:

Vízzel érintkezve elengedik a gazdatestet a grimorák."

A jegyzetet átadtam Bertalannak.

– A falu óriási ünnepséget rendez a tiszteletedre suhanc!

– Megtiszte... – ahogy kiléptünk az arénából, az arcomba ugrott egy rettenetes rém. Kis lábán apróra göngyölt levélke függött.

,,Hablaty, azonnal gyere vissza Hibbantra! Astridnak már húsz perces kihagyásokkal jelentkeznek méhösszehúzódások."– a szívem felugrott a torkomba, ahogy ezt olvastam – ,,Gothi itatja vele a gyógynövényes löttyeit, hátha leáll a vajúdási folyamat, de semmi jele annak, hogy ezt a koraszülést késleltetni lehet. Astrid enyhén sokkos állapotban van pár órája, magánál van, beszélget velünk, viszont remeg, akadozik a beszéde, nagyon zaklatott. Azt mondja, sajnálja, amiért nem szólt már tegnap sem az apróbb görcsökről, a mai hazugságáért pedig külön kér bocsánatot. Hiányzol neki, nagyon siess haza hozzánk!

       Valka"

– Valami baj van, suhanc?

– A-a felesé-égem... Be-beindult a szü-szülés...

– Jó Thor! Így, amikor ünnepelnénk téged? – szontyolódott kissé el.

– Ezt nem értheted, azonnal haza kell utaznom... E-egyedül nem fog neki menni...

– Éjfúria háton, ha a felhők felett repültök, elkerülve minden vihart, kikerülitek a légáramlatokat, melyek hátráltathatnának, két órán belül Hibbanton lehettek. Repüljetek egyenesen északnak.

                               ***

– Köszönök mindent, az ünnepélyt majd bepótoljuk...

– Ugyan, mi köszönjük, Suttogó. Küldj rémpostát, hogy mi lett végül a feleségeddel!

– Ez természetes.

Felültem Fogatlanra, becsatoltam a műlábamat (ami tuti fix, hogy kikészül, mire Hibbantra érek), kifeszítettem a piros, aranybevonatos szimbólumos farokszárnyat.

   Éjfúriám elrugaszkodott a földtől, fekete szárnyai alá kapott a játékos szél, felemelkedtünk. Tiszteletkört írtunk le a déliek szigete felett, majd céliranyosan észak felé repesztettünk.