14. rész | A leghosszabb nap |

Uhh... Megint több, mint egy hét kihagyás. 

Előszóban szeretnék beszélni pár dologról.

Első, hogy MÉG IS HONNAN AZ ISTENEKBŐL VAGYTOK ENNYIEN? 

*heavy breath'*

2089. 

2089. 

*sokked*

*died*

*EVERYTHING*

Fafej ebben a részben is sziporkázni fog, zsepiket előszedni, rész hosszúsága miatt pedig popcorn-t, csokit, akármit, DE csak saját felelősségre! Tessék szem előtt tartani, hogy röhögés-veszélyes jelenetek lesznek tömkelegével. 

A jövőhétről:

 Hétfőn megyek rehabilitációs központba, ahol magántanárok fognak tanítani, foglalkozások, mindenféle programok lesznek tartva. Telefonozni szerencsére lehet, viszont nem nagyon tudom, lesz-e időm részeket írni. Előre megírom szerintem ennek a folytatását és a 15. részt, még ezen a héten, hogy azt kirakhassam hétvégén, valamint jövő szombaton/vasárnapon. 

U.i.: Mindenkin Hablaty Haddocknak boldog csítelt születésnapot! 

Hablaty szemszöge

– Mi van velem? – kérdezte Astrid kétségbeesve.

– Azt írja... – néztem le a porba firkantott szimbólumokra – Áhh, néhány kérdés. Pihentél eleget?

– Mi számít elégnek? Az ebédelésen kívül folyamatosan annak számít?

A javasasszony bólintott.

– Aludtál eleget?

– Persze...

– Ittál eleget?

Nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

– Astrid? Azt hittem, ezt megbeszéltük már...

– Tudom, Hablaty...

Nem firtattam tovább a dolgot, az elsiető gyógyító után mentem.

Kezembe adott néhány üvegcsét, és egyesével elvette őket, hogy egy tálba önthesse. Megkeverte, majd intett, hogy kövessem vissza Astridhoz.

A szőke lány bágyadtan nézett a szemembe.

– Mi ez? – leülve egy székre az ágy mellett, megfogtam a kezét.

– Valami főzet, amitől jobban fogod érezni magad – válaszoltam. Eközben Gothi megitatta a löttyöt Astriddal.

A furcsa szagot árasztó folyadékot megízlelve egész testében megremegett, kezei libabőrösek lettek, de megemberelte magát, s hatalmasat nyelve leküldte a gyógynövénykészítményt.

Mindezek után a percek csigalassúsággal teltek.

– Hablaty... Nem kéne indulnod? A megbeszélés...

– És hagyjalak itt, így? Még mit nem.

– Jól leszek – simította meg a karomat.

– De...

– Semmi de!

– Ha te mondod...

                              ***

Egy ideje már szeltük a kék eget Fogatlannal. Alattunk a tükörsima tenger fénylett, benne néhány Forrkatlan úszkált.

Éjfúriám unottam morgott.

– Még hogy te izgulsz? Akkor én mit mondjak? Nekem kell képviselnem Hibbantot, nem neked! – néztem rá szemrehányóan. – Az is igaz, de... Nem, nem tudom milyen sárkányaik vannak.

Hosszú ideig nem szólalt meg egyikünk sem, kiélveztük a harmonikus csendet.

– Pajti... Sokat gondolkodok azon, vajon milyenek lesznek a gyerekek... – fekete pupillái kitágultak és felcsillantak. – Vajon szeretni fogják a sárkányokat? Lesz merszük felülni egyre, majd repülni is vele? Mármint oké, hogy nekünk, szüleiknek vérünkben van, ők pedig már a békébe csöppennek bele, de mi van, ha felerősödik bennük az a régi hibbanti láng, ami végett a sárkányokat ellenségnek tekintik? Szerinted ez lehetséges? A-apám is évekig vallotta azt, hogy ölni kell őket, mert ők is csak a vérre játszanak, emberek halálára... Nem akarom, hogy beléjük is ilyen gondolatok táplálódjanak. Akár a falunk vesztét is okozhatja, ha a főnöki család gyermekei másképp vélekednek rólatok, mint mi. Akár... Az ő... Ő vesztüket is. És ha az egyikőjük... Túl sem é-éli?... – Fogatlan hangot adva morgásainak, megrázta a hátát, vele együtt a nyerget és engem is. Észre sem vettem, hogy míg én összeesküvés elméleteket gyártottam, sárkányom leereszkedett, olyannyira, hogy mancsai már a víz felszínét súrolták. – Astrid is, azt mondta jól van, de ismerem őt, láttam rajta a zavartságot, a félelmet... Tudta, hogy létfontosságú a mai tárgyalás, ő viszont nagyon is rossz bőrben van. Képes voltam magára hagyni, otthon. Rettenetes férj, aki ilyet tesz... – hirtelen helyet cserélt a kék éggel a végtelen tenger, az arcomba csaptak a hideg hullámok. Fogatlan tovább rázta magát, kis híján belepottyantam a habok közé. – Vettem az adást, Pajti, elég lesz! – fordítottam vissza a nyeregbe kapaszkodva Fogatlant. – Kösz, hogy visszarángattál a világba – ráhajoltam a fejére, ő pedig halk dorombolással jelezte, hogy bármikor megtenné ezt értem. – Ebben nem is kételkedem, imádod eláztatni a hajamat, ettől folyton tenger szagú a búrám.

              Astrid szemszöge

Mikor Hablaty felszállt Fogatlannal a főtérről, görcsbe rándult a gyomrom. Hazudtam neki... Dupla füllentés volt ez, mivel megígértem, hogy ha bármi furcsát érzékelek, tudni fog róla.

Ebédidő lévén, ha már kint voltam, és nem otthon gubbasztottam, a Nagyterem felé vettem az irányt.

Halvér, Kőfej, Fafej, Hanga és Takonypóc mind a megszokott asztalunknál ültek, a tűzkör mellett. Leültem a felszabadultan fecsegő társasághoz.

– Heló Astrid! – köszöntött mosolyogva Hanga, aztán mert a tálamba egy kis levest.

– Jó étvágyat – nézett rám Kőfej, ő is vigyorgott.

Visszamotyogtam egy "neked is-t", majd az asztalra könyökölve kavargatni kezdtem a levesemet.

– Szóval ott tartottam, hogy Csirkének lettek csibéi! Apa lettem! – tette fel Fafej az asztalra szárnyasát, és simogatni kezdte a fejét, amit a tyúk láthatóan nagyon élvezett.

– Gratulálok... – emeltem fel a fejemet egy pillantás erejéig.

– Mi lett a nevük? – kérdezte izgatottan Halvér.

– Csirke junior, Karcsi, meg Csibe.

– Karcsi? Az meg milyen név egy kiscsibének?

– Kikelt a tojásból, ránéztem és olyan Karcsis volt a feje.

– Karcsis feje van, azt mondod? – vontam fel fél szemöldökömet rá bámulva.

– Azt.

– Ó, Astrid – rugott bokán az asztal alatt Takonypóc. Összevont szemöldökkel néztem rá. Visszarúgtam volna, de nem volt energia bennem, egy cseppnyi sem. – Milyen érzés, hogy itt hagyott a kis hősszerelmesed?

– Nem hagyott itt, tárgyaláson van.

– Pedig úgy is lehet nézni, hogy túl sok voltál neki, és ezért inkább lelépett...

– Nem.

– Nem irigylem őt, hogy minden nap ját melletted kell töltse, idegesítőek a hangulat kitöréseid.

Nem feleltem, így folytatta.

– Egész nap a faluban rohangál, főnökösködik, míg te, a felesége a szobátokban lustulsz, alszol, nézel ki a fejedből... Irigykedhet rád! Neked semmi dolgod, mert az uracskád megkért, hogy ne erőltesd meg magad, milyen romantikus!

– Takonypóc, olyan gonosz vagy! – lökte le a padról Hanga.

– Még is mit akarsz elérni? – fújtam ki mélyen a levegőt, kezemet a hasamra nyomva. – Mert ha arra megy ki a játék, hogy felidegesíts, rossz úton keresgélsz, nincs kedvem hozzád, viszont veszekedéshez sem.

– Astrid nem akad ki ha sértegetem? – csillant meg a kék szemében valami furcsa, ahogy visszaült közénk – Álmodok?

– Takony, nem hiszem hogy ezt kéne... – bökte oldalba Hanga ismét. Fejbiccentéssel leintettem.

– Nem lehetne, hogy hagyjatok enni?

– Astrid, minden rendben van? – Hanga hangja lágyan csengett, zöld szemével kontaktust próbált felvenni velem. Majdnem kibukott belőlem, hogy iszonyatosan rosszul vagyok.

– Persze, minden a legnagyobb rendben – feleltem mosolyt erőltetve magamra, miközben szedtem főzeléket magamnak.

– Ha te mondod... Jut eszembe, Halvér, Kő, tervezitek már az eksüvőt?

Hablaty üres asztalfőnél lévő helyére ragadt a szemem, ezért csak sejtettem, hogy a fiatal pár zavartan nézett össze a kérdésre.

– Nem igazán beszéltünk erről – válaszolta Halvér.

– Srácok, hé, ezt nézzétek! – kiáltott fel Fafej. Odakaptam a fejemet.

Csirke egy tojásokkal teli kosárban ült, még ő is boldog volt. – Az anyai ösztönei!

– Ez elképesztő, Fafej – morogtam egykedvűen.

– Tudom! Annyira büszek, akarom mondani, büszke vagyok az én kis drágámra! – innentől Csirkét babusgatva gügyögött. – Ki az ügyes Csirke, igen te! Az én ügyes kis Csirkém!

– Fafej szerelmi élete egy mondatban... – nevetett fel a saját beszólásán Takonypóc.

– Valaki milyen vicces kedvében van – ismét erőltetett nevetést invitáltam.

– Fogd be!

– Astrid, milyen a terhesség? – kérdezte Kőfej.

Megfontoltan kellett válaszoljak, nem kelthettem jobban gyanút bennük.

– Őszintén szólva... – éles fájdalom hasított a köldököm alatti részbe, ami egy idő után kiterjedt a hátamra, comjaimra is. Felvettem a pókerarcomat, nem tükröződhettek az érzelmeim. – Nehéz... Fárasztó.

– Egy gyereket még megértek, de kettő? Nem fura?

– Ja, ez engem is érdekelne – vágott közbe Fafej.

– Téged érdekelnek ilyenek? Hisz egy csirkével élsz!

– Mit értesz fura alatt? Több, mint hat hónapja élek velük együtt... Fél éve...

– Tehát nem fura.

– Először az volt. A-ahhoz nehezen szokik hozzá az ember, hogy két baba szerű dolog nő és nő napról napra a hasában. Nhe-ehéz megszokni, de nem lehetetlen.

– Rugkapálóznak már? – Hanga szeme felcsillant.

Vagy öt másodpercre becsuktam a szemem, fogaim egymásnak koccantak a kellemetlen görcs miatt.

– Negyedik hónap óta szinte minden nap.

– Hablaty hogy fogadta a hírt?

– Titkokóztál előtte, nem?

– Maga előtt is titkolózott... – jegyezte meg kuncogva Hanga.

Nem értettem, mi volt ez a hirtelen rám szállás, viszont minél hamarabb leakartam rázni őket a témáról.

– Szerencsére nem akart Fogatlan elé vetni... Szerintem olcsón megúsztam.

– Apropó Fogatlan! Szélnyíró jól elvan itt, Hanga?

– Persze. Viszont... Fogatlanról hogy az Istenekben jutott eszebe az én sárkányom?

– Nem is tudom... Sárkány, meg sárkány... – sütötte le szemeit Halvér, és felszúrt a villájára egy főtt tojás darabot.

Végre leszálltak az állapotomról.

– Csirke mesélt nekem tegnap egy jó sztorit... A gyerekkoráról! Benne lennétek egy mesélős estében? Mindenki elmondhatna egy gyerekkori történetet! Összeülhetnénk a tábortűz körül, mint annak idején, csir... Jak combot majszolgatva! – vetette fel teli szájjal Fafej. Csirke érdeklődően kotkodácsolt.

– Milyen jó ötlet!

– Én benne vagyok!

– Felőlünk jöhet.

Csend telepedett ránk. Én lehunyt szemmel az egyenletes légzésemre koncentráltam, az alhasamat cirógatva a pólóm alatt. Valaki krákogott egyet.

– Astriddal mi van?

– Fogalmam sincs... Talán... Szellentett? – hallottam Fafejet. Hangos röhögésben törtek ki mindannyian, csak én nem.

Felpattantak a szemhéjaim, fülig pirultam, akár egy érett paradicsom.

– Jól vagy?

– Mi-miért ne lenné-ék? – a hangom akaratlanul is megremegett egy erős fájás végett.

– Fáj valamid? Segíthetünk?

– N-nehm! – minden áron az ellentétét állítottam, holott izzadtság csurgott egy ideje a homlokomról.

– Csak felismerjük, ha a legjobb barátunk rosszul érzi magát!

– Most akko-or is tévedt... Tévedtek!

– Biztos vagy te ebben? – gyanakvóan fürkészett engem Hanga – Egy órája a pocakodon van a kezed, már a pólód alatt, húsz percenként vörössé válik a fejed és gyöngyöddzik a homlokod. A légzésgyakorlatról meg ne is beszéljünk... Tudom, hogy ezt szülés előkészítőn tanította Gothi, elmondtad! Ne vigyünk vissza hozzá? Talán a babák...

– NE! – jelentettem ki, szinte hisztérikusan. – Higyjétek el, jó-hól leszek! Csak egy kis ha-hasfájás... Sho-okat mocorognak az ikrek... – igazából egész nap nem érzékeltem semmiféle mozgást, vihar előtti csendnek tűnt.

– De Astrid, bajotok is eshet!

Megráztam a fejem.

– Jól vha-agyok, tényleh-eg! – egyre inkább levegő után kapkodtam, a vidám arcok pedig aggódóakká váltak.

– Astrid... Értesítenünk kell Hablatyot! Lehet, hogy meg fog indulni a szülés!

– NEM! Neki most ott kell lennie, nem szabad értem aggódnia!

– Végre elismerted, hogy valóban kínok között vagy – tette büszkén csípőre Hanga a bal kezét.

– Komolyan, ennek örülsz a legjobban? Inkább segítsetek felállni... Gothiig el kell jutnom, el fogok ájulni... Szörnyűek a fájások... – két kézzel az asztallapra támaszkodva próbáltam feltolni magam ülő helyzetből, a lábaim viszont nem tartottak meg. Kőfej és Halvér mellettem termettek, hogy azonnal támogathassanak.

Mire kitámolyogtam oldalamon a csapatunkkal a Nagyterem ajtaján, folytak a könnyeim. Kőfej bal, míg Halvér a jobb oldalamról karoltak át, Hanga megállás nélkül suttogott nekem, hogy ne adjam fel, Fafej Csirkével a kezében vett nagyon mély levegőket, iszonyat gyorsan (szerintem totál sokkot kapott, sosem bírta a krízis helyzeteket), Takony pedig a hátamat simogatta.     

A zokogástól rázkódtak a vállaim. Rám nehezedett az egész szituáció, hihetetlenül hiányzott mellőlem Hablaty csenevész alakja, kócos, mindig fénylő haja, óvatos mosolya, mély hangja, smaragdzöld, aggódó tekintete. Rettegtem, hogy a hazugságom miatt esetleg lemarad a gyermekei születéséről, és legfőképp attól, hogy egyes egyedül kell végigcsinálnom ennek a hat hónapnak a lezárását.

                Hablaty szemszöge

Mire megpillantottam a horizonton kirajzolódni a déliek szigetét, Fogatlan hatalmasakat ásítozott, szárnycsapásai egyre rendszertelenebbekké váltak.

– Még egy kicsit, mindjárt ott vagyunk! – veregettem meg az oldalát. – Én is éhes vagyok... Biztos kapunk vacsorát – válaszoltam szemforgatva.

Hatalmas sziget volt, kis falu kuporgott erdőkkel, hegygerincekkel körülvéve. Ahogy átsuhantunk a hegyek felett, lénéztem a fenyőerdőre.

– Nem látok sárkányokat... Pedig tudom, hogy az itteniek békét kötöttek a veletek – motyogtam átfuttatva tekintetemet a falucska utcáin is.

Leszálltunk egy főtérnek tűnő placcon. Mindenfelé árusok bódéi álltak, de egy lélek sem kiáltozott bennük. Leugrottam a por fedte kőútra éjfúriám hátáról. A házak ablakai fadeszkákkal voltak beszögezve, a díszes ajtók előtt homokzsákok tornyosultak.

– Hát, szívélyesebb fogadtatásra számítottam... Itt meg mi történt? – Fogatlan beleszagolt a levegőbe, fogait kivillantotta. – Pajti, mit érzel? – felé fordultam, de nem válaszolt, mert láncok fonódtak teste köré – VAN EBBEN A FALUBAN BÁRKI IS?! NAGYSZÁJÚ BERTALANT, A TÖRZSFŐNÖKÖT KERESEM, HIBBANT-SZIGETRŐL JÖTTE- – valaki hirtelen befogta a számat, a női kézhez tartozó ember mögöttem állt. Nem mertem levegőt venni, csak nyeltem egy nagyot. – Ki vagy te? És hova viszel?! TÁRGYALÁSRA JÖTTEM, ÉN VAGYOK HABLATY HADDOCK! – kiabáltam neki, megpróbálva kiszabadulni a szorításából. Néma csendben vezetett engem egy nagyobbacska, körbe fáklyázott kunyhóig. Kitárta az ajtót, majd szinte bedobott a házikóba. Fogatlant egy jól irányzott fenéken rúgással invitálta beljebb új barátunk. Éjfúriám kifejezve nem tetszését, dühödten morgott neki.

– Uram, megjött a hibbanti suhanc! – kiáltotta a csuklyás nő, hangja belengte a szobát. Leültetett (jó, inkább lenyomott) egy szálkás (nem jó érzés mini farostokkal a fenekedben ülni) székre.

– Fog történni valami...? – a gyomrom megkordult, pont rosszkor. A kék ruhás idegen némasági fogadalmat tehetett, ugyanis ismételtem nem válaszolt.

Percek múlva egy megtermett, harmincas éveiben járó, barna hajú, szakállas férfi jött le a lépcsőn, és lépett elénk.

– Harmadik Hablaty Haddock, és az éjfúriája? – kérdezte közel mászva az arcomhoz.

– Igen. Maga pedig biztosan Bertalan... – egy pillanatra elgondolkodtam. – Miért lettünk elfogva? Tudtommal egy főnököt nem így szokás köszönteni...

– Nyugodj meg, suhanc, nem bántunk titeket.

– Akkor?

– Igazándiból ez az, amiről a trágyalás folyna. Jöjjetek hát utánam! Paula, oldozd el őket – a nő fürge fullánkot megszégyenítő gyorsasággal kötötte ki a csomókat a kezemen, meg Fogatlan láncain.

Felálltam, és mihelyst leporoltam a nadrágomat, Bertalan után siettem.

Beléptünk egy tágas terembe. Félhomály uralkodott, a falat színes, sárkányfejeket ábrázoló festések, képek borították. Egy párnás széket tolt elém Bertalan, leültem rá.

– Azért hívtunk ide téged – kezdett bele egy krákogást követően –, mert eljutott a fülünkbe, hogy te sárkány-suttogó vagy.

– Suttogó? Hívtak már Sárkányembernek, Sárkánymesternek, Kétvérűnek, még  Kiválasztottnak is, suttogónak viszont soha...

– Beszéled a sárkányok nevét, nem? – ott a pont.

– Beszélni beszélem, de....

– Tehát Suttogó vagy.

– Nálatok ez abba a kategóriába tartozik?

– Suhanc, mindenhol abba tartozik. Azok a Suttogók, akik születésüktől fogva kapcsolatot tudnak teremteni a sárkányokkal, később, tizenéves korukra pedig szelidíteni is képesek. Ezek az emberek rendelkeznek csak békítő képességgel, nekik kell megváltozatiuk a világ szemléletét a pikkelyes barátainkról.

– E-erről még sosem hallottam...

– Hány éves vagy?

– Húsz. Hu-huszonegy leszek... Három év múlva... Szökőéves napon születtem – beharaptam az ajkamat, nehogy elröhögjem magamat.

– Tehát már képes vagy alfa sárkányokkal összekapcsolódni.

– I-igen...

– És az éjfúriád egy alfa, Az Alfa, igaz?

– Ez is eljutott idáig?

– Az egész szigetvilágba eljutott, hogy végre kipurcant Drakó, suhanc.

– Megtenné, hogy nem hív "suhancnak"? – formáztam idézőjeleket. Elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Nem, suhanc. Éhesek vagytok? Hibbant-sziget messzi táj, órákat repülhettetek.

– Azt hittem már soha nem hallom meg ezt a kérdést, megtudnék enni egy egész csir... Bárányt! Fogatlanról ne is beszéljünk... Úgy elfogja csapni a gyomrát, hajlamos túlzabálni magát, ha sokáig nélkülöz – morcosan morogva bújt a kezem alá az említett fekete sárkány.

– Különleges kapcsolatotok van...

– Úgy is lehet mondani.

– Hozom a vacsorátokat, aztán nekilátunk a tárgyalásnak, suhanc.

Bólintottam, ő pedig elhagyta a szobát.

                              ***

– Ez ugye nem csirkehús? – bökdöstem villával a hús szeletet. Bertalan furán nézett rám.

– Nem csirke, jakhús.

– Huhh, akkor jó!

– Tehát, a tárgyra térve. Bizonyára láttátok jeleit a kihaltságnak a szigetünkön – bólintottam, méretes falatot kiharapva a sültből – Nos, ez azért van, mert a sárkányaink ellenünk fordultak.

Félrenyeltem a falatot. Szelidített, emberhez kötődő sárkányok sosem válnak gonosszá, maguktól nem. Még a legmakacsabbak is hűségesek maradnak életük végéig gazdáikhoz.

– E-ellenük fordultak? Ezt hogyan érti?

– Hónapokkal ezelőtt még minden rendben volt, majd egyik napról a másikra... Megváltozott a viselkedésük. Falkákba verődve vadásznak szürkület után az első fénysugárig. Nem egyszer támadtak emberre. Vannak a szigeten, mindig is voltak, lesznek is vad, betöretlen sárkányok, de ők sem ennyire vérszomlyasak. Ami él és mozog, megtámadják, azonnal széjjel cincálják. Éjjelre bezárkózunk előlük, a napokban már ez sem segít. Betörik a házak falait... Terrorban él a falvam.

– Nem tudtak elfogni egyet? Gyanús a viselkedésük, megvizsgálnám az esetet közelebbről.

– Megőrültél, suhanc?

– Be kell fogjunk egyet, hogy utána járhassak a helyzetükben lappangó dolognak...

– Ismétlem magamat: MEGŐRÜLTÉL?! – emelte fel a hangját. Kézmozdulattal leintettem.

– Lehet, hogy őrült vagyok, viszont nem futamodok meg. Gyerünk, van is egy ötletem!

                   Astrid szemszöge

                              ***

A javasasszonynál rögtön lefektettek egy kipárnázott ágyra. Akkorra már egyre inkább csökkent a fájások közt eltelt idő, hosszuk megnyúlt. Gothi szerint még vissza lehet forítani a vajúdást, talán csak órákra, de az is sokat számíthat, hisz koraszülésről volt szó. Legalábbis addig, míg el nem folyik a magzatvíz, utána már kőbe van vésve (homokba is, hisz leírná), szülni fogok.

Különböző színű löttyöket itatott meg velem, hidegvizes ronggyal borogatott, a fájások viszont ahelyett, hogy elmúltak volna, sűrűbbek lettek.

 

                             ***

Izzadtam, körmeimmel felsértettem Valka tenyerén a bőrt, minden egyes összehúzódással veszítettem a reményből. Anyósom próbált nyugtatgatni, hogy Hablatynak már elküldték a rémpostát, holnap reggelre vissza is érhet Hibbantra, de semmi nem segített.

Teljesen bepánikoltam, a szüléstől eddig is rettegtem, most pedig Hablaty itt sem lehet velem? Igazságtalan az élet!

              Hablaty szemszöge

                             ***

– Akkor itt a terv; minden sárkánynak kell egyszer innia, legyen bármilyen elborult az agya. Megvárjuk, míg inni kezd egy a megvadult csapatból, belesétál a csapdánkba. Fogatlan a fára felkötött csapdára lő, amitől az a sárkány nem fog tudni visszatámadni, mi pedig magunkkal visszük az arénába, ahol ellenanyag nélkül másfél órán át ható altatóval mozgásképtelenné tesszük. Utána meglátjuk, mi lesz.

– É-és biztos vagy te abban, hogy ez működni fog? – kérdezte remegő hangon Bertalan.

– Igen... Shhhtt! – pisszegtem le, mert leszállt a tóhoz, pont a csapdánk alá egy sikló. – Várj Pajti, várj... Most! – kilőtte lilán izzó plazmabombát, szikrákat szórt ahogy a fémkapocsnak ütközött. A csapda rázuhant a citromsárga siklóra, a gronkelacélból készült lánc pedig nem hagyta mozogni a hüllőt.

Tüskéit felborzolva nézett rám, amikor elé álltam. Fogatlan elővillantotta hőfehér fogsorát, megharapta a láncokból kiálló bőr fogantyút, és húzni kezdte hátrálva.

                             ***

Az arénában bealtatózuk a siklót, és már percek óta figyeltem a fejét. Állára citromsárga hab száradt, fogain szintén ilyesfajta maradékok éktelenkedtek.

Leírtam a tünetegyüttest.

,,Déliek szigetén vagyok, a sárkányaikkal szoros barátságban voltak a falu lakói, míg egy napon, a semmiből vérengző vadállatokká váltak.

Jellemzőik:

– Hirtelen mozdulatokra, zajokra azonnal aktiválódik a gyilkos ösztönük

– Inni isznak, viszont általában távolabbról kémlelik csak a folyókat, tavakat

– Erőteljesen habzik a szájuk

– Szürkület után aktívak az első napfényig

Amire gyanakszom:

Grimora. Élősködő sárkány, amely a nagyobb, tűzokádó társaikra kapaszkodva megváltoztatja a viselkedésüket, megszelidített sárkányok akár a gazdáiknak is neki támadhatnak.

Ellenszer:

Vízzel érintkezve elengedik a gazdatestet a grimorák."

A jegyzetet átadtam Bertalannak.

– A falu óriási ünnepséget rendez a tiszteletedre suhanc!

– Megtiszte... – ahogy kiléptünk az arénából, az arcomba ugrott egy rettenetes rém. Kis lábán apróra göngyölt levélke függött.

,,Hablaty, azonnal gyere vissza Hibbantra! Astridnak már húsz perces kihagyásokkal jelentkeznek méhösszehúzódások."– a szívem felugrott a torkomba, ahogy ezt olvastam – ,,Gothi itatja vele a gyógynövényes löttyeit, hátha leáll a vajúdási folyamat, de semmi jele annak, hogy ezt a koraszülést késleltetni lehet. Astrid enyhén sokkos állapotban van pár órája, magánál van, beszélget velünk, viszont remeg, akadozik a beszéde, nagyon zaklatott. Azt mondja, sajnálja, amiért nem szólt már tegnap sem az apróbb görcsökről, a mai hazugságáért pedig külön kér bocsánatot. Hiányzol neki, nagyon siess haza hozzánk!

       Valka"

– Valami baj van, suhanc?

– A-a felesé-égem... Be-beindult a szü-szülés...

– Jó Thor! Így, amikor ünnepelnénk téged? – szontyolódott kissé el.

– Ezt nem értheted, azonnal haza kell utaznom... E-egyedül nem fog neki menni...

– Éjfúria háton, ha a felhők felett repültök, elkerülve minden vihart, kikerülitek a légáramlatokat, melyek hátráltathatnának, két órán belül Hibbanton lehettek. Repüljetek egyenesen északnak.

                               ***

– Köszönök mindent, az ünnepélyt majd bepótoljuk...

– Ugyan, mi köszönjük, Suttogó. Küldj rémpostát, hogy mi lett végül a feleségeddel!

– Ez természetes.

Felültem Fogatlanra, becsatoltam a műlábamat (ami tuti fix, hogy kikészül, mire Hibbantra érek), kifeszítettem a piros, aranybevonatos szimbólumos farokszárnyat.

   Éjfúriám elrugaszkodott a földtől, fekete szárnyai alá kapott a játékos szél, felemelkedtünk. Tiszteletkört írtunk le a déliek szigete felett, majd céliranyosan észak felé repesztettünk.