13. rész | Mindenki megőrült? |

     Sziasztok!

Hát öhm... Ezzel a résszel sokat késtem. Ennek ellenére a megtekintések száma csak nő és nő... *-*
Írnék most egy egész regénnyi előszót, de inkább nézzük ezt az új részt...

                                                                       Hablaty szemszöge

Mint minden áldott nap, most is az ablakon beszűrődő első napsugarak ébresztettek. Astrid békésen pihengetett a baloldalamon, halkan horkantott mikor beszívta a levegőt. Lágy csókot leheltem ajkaira, miközben átöleltem a derekát.
Ágy melletti hokedliről kézbe vettem a műlábamat, felcsatoltam magamra, ezt követően pedig nyomógomb segítségével átfordítottam a fémszerkezetet, hogy tudjam járásra is használni. Elsétáltam a szekrényig, előkotortam a régi alkarvédőimet, mivel a műhelyben volt jelenésem. Csupán egy mellényt dobtam magamra, és már mentem is.
***

Órák teltek el kemény munkával, a kinti fagy ellenére csurgott a homlokomról a víz. Egyenletes fűrészelésből egy köhintés zökkentett ki.
– Beszélhetnénk?
– Nincs mondanivalóm neked, Takonypóc – feleltem halk felszisszenés közben, mert hideg vizes rongyot kellett egy, a karomon lévő vágáshoz szorítanom. Leültem egy székre, és kérdőn néztem farkasszemet a Jorgensonnal.
– Valami csak van... – nemlegesen ráztam meg a fejem – Jó, figyelj, mert nekem van – nekidőlt háttal a falnak. – Teljesen jogosan haragszol rám, viszont tudnod kell, hogy nagyon megbántam amit tettem. Nem gondoltam végig, hogy... Nos, másoknak is árthatok azzal, amiért eddig Astridtól csak felképelés járt volna.
– Nézd... – felálltam és közelebb léptem hozzá – Én megbocsájtok neked, mert látom végre a régi Takonypócot. De csak, ha életedre megesküdsz, hogy békén hagyod a lányokat. Nincs több verekedés, lökdösődés. Csipkelődni nyugodt szívvel lehet, amíg nem durvul el. Még egyszer meglátom, hogy ártasz Astridnak, főleg amíg terhes, én magam vetlek le a sikító angolnákkal teli tengerbe. Értjük egymást? – felvont szemöldökkel vártam a választ.
– Értjük.
– Segítesz nekem? – kérdeztem halványan rámosolyogva. – Nem tudom egyedül tartani a fémlapot fűrészelés közben.
Csillogó szemekkel bólintott.

*3 héttel később*

Nehéz nap után hulla fáradtan nyúltam el az ágyon. A szemhéjaim elnehezültek, készültem elaludni, mikor nyílt a szoba ajtó, és Astrid lépett be rajta. Göndör haja frissen mosva, még vizesen omlott a hátára, vállaira. Növekvő pocakja végett rugalmas, piros pólót viselt, lábán bundás papucs volt. Elfújta az asztalon lévő gyertya lángját, majd lassú léptekkel hozzám sétált. Némi fájdalom ült ki az arcára, ahogy leguggolt az ágy mellé, közvetlenül a fejemhez.
– Milyen napod volt? – suttogta, kezét az arcom alá nyomva.
– Fárasztó. Nem gondoltam volna, hogy az ikrek képesek ennyiszer megviccelni az összes falu lakót. Megvannak hibbanva... – feleltem lehunyva a szemeimet. – É-és neked? – nyitottam ki a szemeimet, hogy fürkészhessem gyönyörű arcát.
– Az ikrek... – mélyet sóhajtott – Eddig is voltak napok, hogy sokat mocorogtak, de a mai napon... Megpróbáltam összeszámolni, tíz alkalom biztos volt.
– Úgy is, ha pihentél?
– Igen. Aludni sem hagytak, mert nekik állandóan rugdalózniuk kellett – megforgatta a szemét, szabad kezével pedig a köldöke alatti részt kezdte el simogatni. – Kezdődik... Inkább lefekszem – felállt, olyat nyújtózott, hogy még nekem is fájt, aztán megkerülve az ágyunkat, hozzám bújt a takaró alatt. Hátulról hajamba fúrta az arcát egy szoros ölelés közben. – Úgy tudsz hiányozni...
– Hát még te nekem. Képzeld el, milyen amikor olyan családi jelenetet látok az utcán, hogy gyerekekkel játszanak a szülők – átfordultam Astrid felé, hasán pihentetve a kezemet. – Te Astrid... – szólaltam meg pár perces csönd után. – Szerinted fiúk lesznek, vagy lányok?
– Fogalmam sincs, de... Én örülnék egy fiúnak és egy lánynak... Tudod, az örökösség... – közelebb húztam magamhoz egy hosszú csókért, amikor elváltunk, elgondolkodva, kissé rekedt hangon szólaltam meg.
– Igen, a kisfiú nem lenne rossz... – halkan felnevettem – Istenek, úgy beszélünk róluk, mintha ezt mi választhatnánk.
– Hát ha egyszer örülnénk neki? Ez van, nem kell mást mögé gondolni.
– Jó, ez is igaz. Váltsunk témát...
– Mi van Takonypóccal? Ma ebédnél sem láttam, miért nem jött el?
– Öhhh...
– Hablaty...? – bökött vállon, mert elfordultam tőle, háttal voltam neki. – U-ugye nem...?
– De... Morgópóc...
– Ó, Thor...

***

Ezután egyikőnk sem tudott kibökni egy szót sem. Én a rajzokkal teleaggatott falra bambultam, Astrid meg átkarolva simogatta az arcomat egészen míg be nem aludt. A keze lecsúszott az államon a nyakam mellé. Sóhajtozások közepette fogtam meg kis kezét, hogy megcsókoljam a csuklóját. Valamit motyogott álmában, szorosabban a hátamhoz dörgölőzve. A nagy pocakja sem zavarta, bár engem annál inkább.
Egész éjjel nem jött álom a szememre, a folytonos mozgolódás hátulról a gyerekek jóvoltából pedig egyáltalán nem segített a helyzeten, sőt, inkább rontott.
Egy fogatlan mosollyal pózoló... Fogatlanos rajzomról átsiklottam egy bekeretezettre. Halvér rajzolta nekünk Snoggletogra.

Még három éve készült a rajz, miután leesett a többieknek, hogy nem fogok meghalni, nem ezért vagyunk folyton együtt Astriddal. A régi szép idők, mikor még Hanga is a csapatunk tagja volt, velünk tartott a Viggo és Ryker elleni küldetéseken... Akkor még olyan gondtalan volt az életünk. Jó, hátsónkban loholtak a sárkányvadászok és két félőrült, de még sem kellett napkeltétől napnyugtáig a faluban rohangálnom, nem kellett aggódnom a TERHES feleségemért, és legfőképp nem kellett tárgyalásra járnom idegen szigetre, egy ismeretlen falu ismeretlen vezetőjéhez. Jobb volt függetlennek lenni...

***

És eljött a Nagy nap, amikor is megejtettem az első megbeszélésemet, mint a Hibbant-sziget főnöke, egy másik falu vezetőjével.
A lábaim remegtek az izgatottságtól, ahogy kisétáltam Astriddal az oldalamon, az istállóba Fogatlanért.
– Vajon apámnak is ennyire félelmetes volt az első fontos megbeszélése? – hangom furcsán csengett, motoszkált benne valami eddig számomra ismeretlen dolog.
– Minden bizonnyal... Valkánál miért nem kérdeztél erre rá?
– H-hogy miért nem? – megtorpantam egy pillanatra.
Astrid összefonta hasa fölött a kezeit.
– Eszedbe sem jutott beszélgetni vele erről, igazam van? – zavartan elhúztam a számat, majd inkább eltereltem a bénaságomról a szót.
– Nem tudod, hogy Dagur jönni fog-e látogatóba? – közben kinyitottam az istálló ajtót, aztán Astridot magam elé engedve bezártam. Viharbogár nyakát vakargatva vont vállat. – Snoggletogi ünnepségre is kapott meghívót, de azt üzente, hogy nem ér rá, sok munka van a faluban.
– Hogyan? – értetlenül pislogott rám – Én nem is tudtam, hogy meghívtad. Azt hittem megint hajba kaptatok, aztán azért nem jött el.
– H-hajba kapni? Mi? – zavartan kuncogtam, és köszöntöttem a nagyokat ásítozó éjfúriámat. – Ugyan, olyat sosem...
– Hablaty, ne csináld ezt. Ti minden második hónapban egymásnak estek apróságokért, ha nem gyakrabban.
– A-apróságokért? Az szerinted most komolyan, aprócseprő ügy, hogy legyőzött sárkány, szikla, szekercében... Nagyjából húsz alkalommal egymás után?
– Annyira gyerekes tudsz lenni – felelte rezzenéstelen arccal.
– Tudod ki a gyerekes? Dagur.
– Valóbaan?
– Igen.
– Szerintem meg te vagy borzasztóan gyermeteg. Kiakadni azon, hogy veszítesz egy KÖLYKÖKNEK való JÁTÉKBAN?
– Azt hiszem, ezt tőled is kérdezhetném...
– A-a! – bökött mellkason indulatosan. Mutatóujjaink összeértek, úgy toltam arrébb a kezét. Egy pillanatra megenyhült az arca, aztán lángba kapott. Elégedett kotkodácsolást hallottam a hátam mögül.
– A régi szép idők! – súgta az arcomba hajolva valaki. Elhúztuk a kezünket, felvont szemöldökkel fordultam a vendégek felé.
– FAFEJ! – kiáltottuk Astriddal egyszerre.

– Megmondtuk, hogy ezt ne csináld!
– De hát olyan vicces képet vágtok, tudjátok, amikor titokban flörtöltök, aztán rájöttök, hogy nem vagytok egyedül...
– Mi nem szoktunk titokban flörtölni! – vágta Astrid csípőre sértődötten a kezeit egy nagy nyújtózkodásért.
Egy pillanatra visszafordultam felé.
– Astrid, szoktunk. Minden nap...
– Jól van na! Akkor sem vicces ránk törni minden alkalommal!
– Kh-érlek! – kérte ki magának Fa egyet csettintve – Nem rátok törtem, hanem meglátogattam a sárkányomat.
– Igen is ránk törtél!
– Astrid... – megpróbáltam lecsitítani, de akkor már késő volt, elvesztettük.
– Ne Astridozz! – Fafejhez és az értetlen Csirkéhez fordult. – Látnod kellett volna, hogy kiélveztük éppen a magánszféránkat!
– Ez egy nyílvános hely, bárki, bármikor bejöhet.
– Az egy dolog, de egy normális ember nem mászik olyan arcába, aki a párjával van!
– Szívem, t-talán le kéne egy kicsit... Nyugodnod...
– NEM! – hangja erőteljes volt, az eddig horkoló sárkányok mind felébredtek, és rikoltozni kezdtek a boxaikban. – Hihetetlen, hogy ez az jakagyú mindenhol ott van! Ha elmegyek egyet sétálni, repülni, vagy A FÉRJEMMEL akarok kettesben lenni, meghallom a kotkodácsolást, aztán az arcomba mászik egy őrült vigyor.
– Nekem nincs őrült vigyorom! – dobbantott idegesen egyet Fafej.
– Ohohoo, dehogyis nincs! Néztél valaha tükörbe?! És attól a hülye baromfitól sem tudsz elszakadni! Húsz éves múltál!! Milyen felnőtt ember az ilyen?

– SENKI NEM TEHET MEGJEGYZÉST CSIRKÉRE! – Fafej arca úgy torzult el, mint még soha. Bármilyen cikizést elviselt, sőt, azt hallottam, élvezi is, de ha valaki a szárnyasát kezdi el gúnyolni... Az nem lát többé napfényt. Földre tette Csirkét, ökölbe szorított keze lendült Astrid felé. Ösztönös mozdulattal védtem ki az ütést a kezemmel. Astrid viszont ahelyett, hogy lenyugodott volna, megszédült és elesett.
– Képes lettél volna megverni?! – förmedtem Fafejre, mihelyst felsegítettem a nem enyhén szédelgő lányt. – Minden oké? – szemeim aggódva fürkészték Astrid minden apró arcrángását.
– Peersze, csak azt nem értem, miért forog a világ, és hogy neked mióta van négy szemed, Csirkének pedig mikor lett ikertestvére? Gruffnut megint visszatért? Egy Fafej is elég nekünk... És... Mi ez az érzés a... Has...
– Fa, hívd Gothit, MOST! Valami itt nagyon nincs rendben... – felkapta a felháborodottan kotkodácsoló Csirkét, majd bólintva elrohant. – Tarts ki, mindjárt itt van a segítség...