11. rész | Sárkány verseny |

      Így a rész előtt megejtenék egy rövidke köszönet-nyílvánítást az Armynak, és Benikémnek. (Até, neked meg a tegnap estit külön!)
Na gyerekek... Mai napon több mint 105 megtekintésem lett. Szememnek nem hiszek... Hatalmas szó, hogy KEVESEBB MINT KÉT HÓNAP ALATT(!!!) ennyi gyűlt össze.

 Köszönöm a biztató szavakat, és hogy nem hagytátok, hogy üljek ennek a résznek a folytatásán! xD
A következő hetek lesznek még nagyon érdekesek, mivel kórházba kell mennem. Ha megtudok dátumokat, jelzem nektek.
(A 7 vizsgám pedig sikerült, nyugi van :3)
Kérdésekkel bombázzatok majd még ventilátorok! :D

A Ti kérdeztek, Mi válaszolunk pedig átcsúszik 700 + megtekintés megülleplésére.
                                                                       
                                                                       Astrid szemszöge

 A 150. verseny napja. 
 Már korán reggel felkeltem, azzal a szándékkal, hogy átmegyek az istállóba Viharbogárhoz.
 Éppen a kapucnimat rendezgettem, amikor Hablaty a szemét dörzsölve felült az ágyban.
– Hová készülsz? – hangja még kicsit karcos volt, de ezt egy torok köszörülés helyre is hozta.
– Viharbogárhoz, elmegyünk gyakorolni.
– Miből gondoltad, hogy indulhatsz a mai versenyen? – megtámaszkodtam a csípőmön, és kérdőn néztem rá.
– Miből kellett volna gondolnom, hogy nem mehetek el?
– A-astrid...
– Nem lesz semmi baj! – vágtam a szavába. – Jól vagyok. Eszek előtte, viszek magammal vizet.
– És ha még is lesz valami? – felállt, majd elém lépett. Aggodalommal teli tekintetét az enyémbe fúrta.
– Ha lesz is, szólok – lágyan megcsókoltam.
– Na jó... – nyögte a csókba.
– Akkor megvagyunk?
 Sóhajtott egyet, majd bólintott.
 – Délután találkozunk – kapott egy arcra puszit, aztán elhúztam a csíkot, mielőtt meggondolta volna magát.
 Miután bedobtam egy könnyű reggelit, kiléptem a bejárati ajtón. Az első napsugarak épphogy utat tudtak maguknak az égen tornyosuló, szürke felhők között. A hó szállingózott, a jeges szél pedig csak rontott a helyzeten.
– Izgalmas lesz ez a verseny, ha nem áll el a szél – motyogtam magam elé, az istálló felé menet.
 Ahogy bezártam magam mögött a nehéz fa ajtót, kipirult arcomon szétáradt a meleg. Leemeltem kócos hajamról a kapucnimat, és egy kefékkel, meg szivacsokkal teli vödörrel a kezemben nyitottam be Viharbogár boxába.
 Még békésen szunyókált, amikor meglóbáltam hatalmas orrlyukai előtt egy csirkéből készült jutalomfalatot. Fején korona szerűen elhelyezkedő, hosszú tüskéit tőből mozgatta, sárga szemeit pedig rám szegezte. Köszönésképpen halkan kerregett egyet.
– Szép jó reggelt, kislány! Csutakolás után mit szólsz egy bemelegítő repüléshez? – Még is csak muszáj megnéznem, hogyan reagálnak a picik, ha több ezer méterrel a föld felszín felett fogok repkedni. – tettem hozzá magamban. Alaposan megvakargattam csinos pikkelyeit, és letisztogattam hosszú karmait, majd felcsatoltam hátára a nyerget.
 Rutinszerűen megpróbáltam felugrani rá, de egyszerűen nem ment. A bokám túlzottan fel volt dagadva ehhez a művelethez. Szerencsétlenkedtem párszor, aztán rájöttem, hogy más eszközökhöz kell folyamodjak. A sarokban hevert egy nagy láda, mellé léptettem siklómat, ráálltam a láda tetejére, és elrugaszkodtam.
 A kényelmes nyeregben való fészkelődésnél jelezte ez egyik kölyök, hogy figyel, kíváncsi, mi fog most történni.
Meglepő módon, mikor lassan a levegőbe emelkedtünk, egy mukkanás sem jött belülről.
– Öröklitek apátoktól, úgy hiszem... – nagyon lassú mozdulatokkal simogattam meg a pocakomat. – Viharbogár, lassú köröket! – kértem kék sárkányomat, de még mindig a pocakom miatt elöntő büszkeség, öröm, de ugyanakkor félelem extázisában voltam.
 Talán az ötödik, már kicsit gyorsabb, természetesen végig egyirányban történő körnél volt az a pont, hogy a gyomrom ki akarta lökni azt a kevés ételt is, amit korábban be tudott fogadni.
  Megállítottam Viharbogarat, pár percnyi egyhelyben lévő lebegés után pedig újra nekiindítottam, már szinte teljes erővel csapkodta kecses szárnyaival a levegőt.
  A babák megérezhettek valamit, ugyan is onnantól tényleg nem mozogtak. Se szárnyrebbenésekhez, se pukkadozó buborékokhoz hasonló mozgások. Talán lehetett abban valami, hogy Gothi szerint "ahogy érez az anya, úgy a baba". Mikor ideges vagyok, vagy félek, belül mintha számkivetettekkel harcolnának. Mikor meghallom Hablaty mély, megnyugató hangját, és vagy megérint engem valahol, bármilyen verekedésbe is kezdett a két picúr, azonnal felhagynak vele, és egyszerűen megnyugodnak.
  Hosszas gondolkodásomat sipításhoz hasonló zaj zavarta meg. Alapjáraton összeugrottam volna meglepődésemben, de ezt a hangot ezer közül megismertem.
  Ez bizony egy éjfúria volt.
– Lovas nélkül? Fogatlan? Mi történt? – ő csak fogatlanul mosolyogva nézett a lejjebb lógatott, hosszú farkának végén lévő farokszárnyakra. A bal oldali szárny, ami helyett általában mindenféle színezésű, mintázatú, fémből, és erős szálú szövetből összeálló pót-farok szokott kengyel irányításra szét nyílni, most úgy tűnt, a helyén van. Érdekes volt, mikor a sárkány önálló mozdulattal kezdte szét-majd vissza feszíteni. Közelebb mentünk hát.
 Szemügyre vettem jó alaposan a farkat, és megláttam végre, amit igazándiból kerestem már, néhány arany bevonatú rögzítő bilincs személyében, meg a fekete és arany színű jelet a piros szöveten.
– Hogy ez a fiú mindenre gondol... Őt merre hagytad?
 Válaszul Fogatlan morgott egyet, és lassan a műhely felé intett a fejével. Úgy tűnt, meg is unta a társaságunkat, mert tovább repült a felhők közé.
– Jó repülést! – mondtam az elszálló éjfúria után nézve. – Gyerünk kislány, folytassuk az edzést.
                                                                                 ***
 Ebéd után beszélgetve vártuk a sárkány akadémiában, hogy Hablaty és Fogatlan megérkezzen.
 Sárkány üvöltés, kopogó léptek, majd megpillantottuk a kapualljban lévő társaságot.
– Mi ez a késés? – kérdezte kissé előrelépve Eret.
– Valami járvány ütötte fel a fejét a sárkányok között az egyik közeli szigeten. Onnan jött segítséget kérni a főnökük – magyarázkodott Hablaty. Eret karba tett kézzel bólintott.
– Kezdhetjük festeni magunkaat? – pattogott izgalmában Kőfej.
– Előbb tisztázzuk az alap szabályokat és követelményeket. –felsóhajtottunk, ameddig Hablaty kezébe vett egy krétát, hogy írni tudjon a kőtáblára.

   A Hibbant-sárkány versenyek szabályai és tudnivalók
• Bárki szerezhet birkát, és el is veheti azt mástól, de amennyiben erőszakot (amely komoly sérülést von maga után) alkalmaz az elvételnél, kizárásra kerül. 
• Fontos észben tartani, hogy csak a kifestett bárányok vannak érvényben.
• Kizárólag egy fekete bárány van, amelynek le vannak ellenőrizve a jegyei, tehát hamisítással ne is próbálkozzon senki.
• Csalni, elvenni más sárkányát szigorúan tilos! Amennyiben még is elköveti ezen dolgok egyikét valaki, az illetőt végleg kizárjuk a versenyből. 
(Csalásnak számít:
-Bárány hamisítás
-Sárkány hamisítás (ez ritka))
• Pont csak akkor érvényes, ha saját sárkányról történik a birka kosárba dobása.
• Bukfencek, trükkök használata engedélyezett, SŐT díjazza is ezt a közönség.
• Kard, szekerce, íj, tőr és egyéb testi épségre ártalmas tárgyak használata szigorúan tilos! 
×Ez alkalommal a versenyzők, és sárkányaik×
>Hablaty, Fogatlan
>Takonypóc, Kampó
>Halvér, Bütyök
>Astrid, Viharbogár
>Kőfej és Fafej, Böff és Töff
>Eret, Fejtörő
×Verseny felügyelő×
>>Bélhangos
×Bíró, amennyiben szabályszegés történik×
>>Gothi.

– Most kezdhetjük a festést – jelentette ki a féllábú, aztán egy vörös festékkel teli vödörbe nyúlt.
– A főnök még akar velünk versenyezni? Azt hittem, már sosem adsz alkalmat a legyőzésedre! – nevettem fel jóízűen. A poént Hablatyon kívül mindenki (még Fogatlan is) díjazta.
 Sárga és kék festéket kentem az arcomra, és Viharbogár szárnyaira, fejére.
– De tényleg, csinálhatnál más... Kevésbé ijesztő arcfestést magadnak! – Kőfej éppen a bátyját próbálta meggyőzni, de mint minden alkalommal, most is eredménytelenül.
– Srácok, ti mit szóltok? – fordult felénk Fafej, az arcára mutatva. Mind hátráltunk egy lépést.
– T-talán sok lesz... S-sok lesz ebből – mutatott Hablaty a fiú egész arcára.
– De az egészre mutattál.
– Igen, az egészből sok lesz – bólintott kelletlenül Hablaty.
– Á, a Haddock aranyköpés! – súgtam a nyakába, egy halk nevetéssel.
– Nem érdekel, Csirke azt akarja, hogy ez legyen rajtam, szóval ez lesz rajtam! – mondta elszántan.
– Még jó, hogy a gyerekeknek nem kell ezt látniuk – súgtam Hablaty fülébe ismét, mire óvatosan elmosolyodott.
 Elléptem mellőle, belenyúltam a piros festékbe két hüvejk ujjammal, visszamentem Hablatyhoz, meghúztam neki az arcán lévő két vonalat, és közben erőteljes csókot váltottunk.
– Sok sikert! – morogtam még mindig nyílvánosság előtt csókolózva. Na, ez az, ami sosem fog a bevett szokásunkká válni.
 Eret vett rá elsőként bátorságot, hogy krákogjon egyet, nehogy a sárkány suliban felfaljuk egymást. Szétváltunk, és egy szemkontaktussal megvitattuk, hogy este folytatjuk.
 Párom zavartan vakargatta a tarkóját, úgy ült fel az immáron teljes festésben lévő sárkányára. Követtük a példáját, majd mindannyian a pálya felé repültünk.
 A nézőtér már tömve volt, mindenütt táblák voltak fejek fölé emelve, rajtuk különböző nevekkel. Nagy volt a nyüzsgés, de a kürt elég hangosan szólt közbe ahhoz, hogy a sárkánylovasokat figyelmeztesse arra, hogy rajt vonalhoz kell állniuk.
– Felkészül, vigyázz... – szemem sarkából láttam, ahogy Hablaty összenéz Fogatlannal. Felálltam a nyeregben, indulásra készen. – SÁRKÁNYOK! – kiáltotta Bélhangos.
 Hablattyal egyirányba kezdtünk el repülni, a többiek mind mind más felé.
 Fellőtték az első bárányt.
– Viharbogár, fogd! – kiáltottam, siklóm pedig kecses mozdulattal karmai közé fogta a gyapjast.
 Fogatlanék ezt látva elhúztak a nézőtér előtt, néhányat pörögve. Ettől természetesen hatalmas üdvrivalgás tört ki. Hablaty szinte sosem száll be versenyezni, így különlegességnek számít, amikor nem csak indul ellenünk, hanem bemutat pár remek trükköt is.
– Ez elég jól teljesít, igaz pajti? – kérdezte Hablaty megsimogatva a hihetetlenül aranyosan mosolygó sárkányát.
– Új szárny, mi?
– Bizony. Új dizájn, új technika, összesítve benne az eddigi pót farkak mindegyik extra tulajdonságát – kezdett el áradozni az új kütyüjéről. A kürt újra megszólalt, de inkább végig hallgattam akkor a kiselőadását, mintsem este, alvás helyett. – Tökéletes az éles kanyarokhoz, pihe könnyű megmunkált acélból van a váza, valamint önműködő, ami lehetővé teszi a gyorsabb manővereket, fordulásokat. Hiper érzékeny a másik szárnyra kapcsozható rúd, a legapróbb rezzenéseket is letudja vele követni a szárny. Plusz bőr kapcsokat is szereltem fel a tartósság érdekében. Ezt tervezem...
– Az utolsó szárnynak – fejeztem be szemet forgatva. – Tudom, tudom. Minden alkalommal ezt mondod. Csak közben figyelni is kéne...
 Mint korábban említettem, ritkán jelennek meg a sárkányversenyeken. Azt viszont nem tettem hozzá, hogy nekik ez mindig valami őrült technológiai áttörés tesztelését jelenti. Emiatt általában nyernek is. De ma elterveztem, hogy nem engedem át a királyfiknak ezt a kiváltságos helyet.
 Az ikreknél könnyű dolgom volt, ezúttal kettő bárányt is eltudtam tőlük lopni. Halvérék meg Ereték már nehezebb (és nagyobbnak is) falatnak bizonyultak.
 Köhögő Jacket épphogy elkaptuk, amikor Takonypóc hátulról egyszerűen nekünk irányította Kampót.
 Próbáltam kapaszkodni a nyeregbe, de túl gyorsan és kontroll vesztetten zuhantunk a föld felé.
 A kemény talajon nagyot koppant a fejem. Pár pillanatig kettőt láttam Viharbogárból, utána viszont helyre állt a látásom. Felálltam, ettől rendesen megszédülve.
 Hangos kürt szó jelezte a fekete bárány levegőbe dobását.
 Négykézláb másztam el a
sárkányomig, a nyeregbe is nagynehezen ültem fel. Sarkammal csak éppenhogy megbökve az állat pikkelyes oldalát, lassú repülésre ösztökéltem.
 Hablaty és Fogatlan elsuhant az orrunk előtt, és szempillantásnyi idő alatt dobta be Rágcsát a kosaramba.
– ÉS A FEKETE BÁRÁNNYAL, A NYERTES ASTRID! – ordította Bélhangos.
 Lekászálódtam az emelvényen Viharbogárról.
– Minden oké? – ugrott mellém Hablaty, amikor kissé megszédültem. Halvány mosolyt erőltettem magamra.
– Persze. És köszi – hajoltam hozzá egy hosszú csókért.
– Khm! – kopogtatta meg valaki a vállamat.
 Szöcskéket megszégyenítő gyorsasággal ugrottunk szét, lángvörössé vált arccal.
– Takonypóc! Te mocskos szemétláda! – kiáltottam szokatlanul magas hangot megütve. Hablaty utánam nyúlt, de elrántottam a kezem. Takonyfej mellkasának szegeztem a szekercémet. – Mondd, te sosem gondolkozol? Azt hittem, csak dac, kinövöd ezt a macsóságból fakadó agresszívkodást, de tévedtem. Ugyan úgy nem használod a fejedben lévő dolgot, tudod, amit agynak hívunk, mint eddig. Még is mit csináltál volna, ha rosszul esek, és talán meghalok? Hmm? Választ várok! – jól meglendítettem a kezemet, majd irgalmatlanul nagy csattanással találkozott Takonypóc arca a tenyeremmel. Körülöttünk mindenki felszisszent. A vörös, kéz alakú folthoz nyúlt. – Semmit. Gondoltam. Szemrebbenés nélkül képes lettél volna letagadni ezt az egészet. Minden alkalommal ezt csinálod! Gondolkozzál már! Egyszer komolyan megsérülthetek...
– Nyugodjál már le, Thor szerelmére! – lökött a vállamon egyet indulatosan. Bal szemöldökömet úgy vontam fel, hogy a fejpántomat súrolta.
– Nyugodjak le? TERHES VAGYOK, EMBER! ERRE LELÖKSZ VERSENY KÖZBEN A SÁRKÁNYOMRÓL, ÉS HAGYSZ ZUHANNI, KIT ÉRDEKEL ALAPON? ÉSZNÉL VAGY TE? – a szavakat szinte köptem az arcába. – Ajánlom neked Gothit, vagy nem is, inkább egy agyturkászt. Gothihoz nekem kell most mennem, ugyan is képzeld, mindjárt össze...
 Teljes képszakadás.

                                                                   Hablaty szemszöge

Astrid totál magánkívüli állapotban üvöltözött Takonypóccal. Éppen befejezett volna egy sértő mondatot, amikor felakadtak a szemei, és eszméletlenül terült volna el a padlón, ha nem kapom el egy ügyes mozdulattal... Ismét.
– Jaj, nee... A-astrid, Astrid! – hiába rázogattam, simogattam az arcát, nem reagált semmire. Kétségbeesetten néztem Gothira, aki közben oda furakodott mellénk.
– Biztos csak elájult – érkezett a szemrehányó hang mögülem. Átadtam a javasasszony és Bélhangos kezébe a tudatátvesztett szőkét, majd a hang gazdája felé fordultam.
– T-te... M-mit csináltál már megint vele?! – fenyegetően ráztam a kezem, egyre közelebb lépve hozzá.
– Elvettem tőle a bárányát – mellkasát súrolta már a kinyújtott mutatóujjam.
– Hogy is vetted el? – kérdőn pattant fel a homlokomra a bal szemöldököm.
– Be-beléjük irányítottam Kampót...
– MIT CSINÁLTÁL?? – pár milliméter választotta el az arcomat Takonypócétól. Világoskék szemei most nem büszkén csillogtak, telve volt megbánással vegyült félelemmel. Nyeltem egy nagyot, legyűrtem a gondolatot, hogy ott, helyben elverjem. – És hagytad zuhanni? – kérdeztem, a hangom nyugodtabban csengett, de ha szemmel lehetne ölni, már holtan esett volna össze.
Lesütött szemmel bólintott.
– Rendben.
Értetlenül pislogott rám.
– Mi van?
– N-nem is ütsz meg? – szemet forgattam, és halántékomat dörzsölve hátatfordítottam neki. Felszálltam Fogatlanra.
– Csalódtam benned, Takonypóc.
Fogatlan szomorúan mordult egyet, aztán engedelmesen a levegőbe emelkedett.