Boldog új évet, és első blog-hónap fordulót! :D

 Sziasztok! c:
Első sorban szeretném minden barátnőmnek (khm khm khm khm B betűs egyednek főleg) megköszönni, hogy olvassátok a blogomat, és hogy egy hónap alatt 196(!!) oldalmegtekintésem gyűlt össze. Mit gondoltok, meg lesz még idén a 200?! Reméljük, igen! :D (Ééés, igen, mostmár 202 oldalmegjelenítéssel büszkélkedhetek*-* 22:32)
 Hoztam pár BÚÉK-os és random gifet, meg képet, jó szórakozást!

Ehhez... AZT HISZEM NINCS HOZZÁFŰZNI VALÓM.

 Egy kis... ÖHH, NEM TUDOM MILYEN képregény...

*Hallom a fémlábat LOL
Toopliss hallja a lábat* (bocsi, ilyenek fordításában nem jeleskedem XD)

Amikor megpróbálsz győzni a farkasszemezésben.

Öhm... Erre ahogy reagáltam:

Hát jaa... Kábé xD

Nagypapis ajakba harapás lvl 99

TIPIC FANGIRLIN'.

Ehhez szerintem nem kell semmit hozzáfűznöm. :D Hiicstriid! <3

*Nézd, ott hal meg éppen a 2016!*

De ennyi is lenne belőlem, látjuk egymást 2017-ben az új részekkel! 

+

Na... Akkor nyomás vissza táncikálni! :D

Snoggletog Hablaty módra 3. rész – ünneplés

   *Astrid szemszöge*

 Egész éjjel Hablaty mellett voltam. Cserélgettem a kötését, hoztam neki friss vizet, adtam neki gyógyszert, és nyugtatgattam.
– Hablaty... Maradj nyugton, tudom, hogy rosszul vagy, de ha felkelsz, csak rosszabb lesz – toltam vissza az ágyára ismét, amikor felakart állni, mert hányingere volt. Még most sem értem, hogy miért lenne jobb valakinek sétálgatva a hányingere, mint fekve. 
– D-de m-mhi-ndjá-hrt... M-mi-hndj-árht... – fordult a baloldalára, és hányt... Az ölembe. Fintorogva nyúltam egy rongyért, és letöröltem Hablaty arcát. – N-he har-h-agu-hhdj... – nézett rám, miközben a homlokát fogta. Szívszorító látvány volt. 
– Semmi baj – simítottam meg a haját, ő pedig bágyadtan félmosolyra húzta a száját, de aztán rögtön grimaszba váltott. 
  Felálltam, levettem a szoknyámat, és egy vizes vödörbe dobtam. 
– Pihenj. Túl leszel ezen, bízom benned – ismételgettem magam, ráterítettem egy bundát, és leültem mellé. Lehunyta a szemét, és a keze ellazult. Az ujjai még mindig görcsbe rándultak, de legalább a fejét nem szorította annyira. 

   ***

  Hajnaltájt arra keltem, hogy valaki bökdös. Kinyitva a szemem Fogatlant pillantottam meg.
– Fogatlan! Mi a baj? – kérdeztem, és közben a mellettem fekvő Hablatyra sandítottam. – A kötése! Átvérzett – pattantam fel, és az asztalról felemeltem egy adag kötszert. Megvakargattam Fogatlant, és óvatosan felemeltem Hablaty fejét. Lefejtettem a kötést, majd gyengéden rátekertem a nyakára a tiszta anyagot. – Köszönöm, Fogatlan, hogy figyeltél rá – paskoltam meg a fekete sárkány fejét, amit halk dorombolással fogadott. 
 – Megyek, csinálok valami ehetőt, figyelnél rá? – léptem Fogatlanhoz. Megrázta a fejét, halkan morgott valamit, miközben Hablaty felé nézett, aztán az ajtóra. – Köszi – simogattam meg. – Ha megpróbálna felkelni, azonnal szólj – mondtam neki, és letrappoltam a lépcsőn.
  Összedobtam egy szendvicset, töltöttem két pohárnyi hideg vizet nekem, és Hablatynak, Fogatlannak pedig elővettem néhány halat. 
   A szobába lépve elmosolyodtam. Fogatlan nyakát Hablaty ölelte át, miközben halkan szuszogott. Hiába, Fogatlan marad az, aki egyenesbe tudja őt hozni, még ilyenkor is. 
– Hoztam ám neked valamit! – intettem, mire a sárkány izgatottan felkapta a fejét. Szaglászva jött közelebb hozzám. – Tessék – húztam elő a hátam mögött rejtegetett halat. – Megérdemled – guggoltam le hozzá, és a szájába adtam a finomságot. Dorombolva nyelte le őket.
 Óvatosan leültem Hablaty mellé, és az arcát kezdtem fürkészni. Valami megváltozott... Végigsimítottam az arcán.
– Már nincs magas lázad! – öleltem meg a kelleténél hevesebben Hablatyot, így nyitogatni kezdte a szemét.
–A-astrid...? É-én is örülök neked, de... Hol vagyok? Mi történt Dragoval? – ült fel, de szédelegni kezdett, ezért inkább visszadőlt a párnájára. Totális emlékezet kiesés.
– Megszúrta a rozsdás kardjával a nyakadat, amitől vérmérgezésed lett, de úgy látom... 
– Veszítettem, Astrid – szakított félbe. – Nagy vesztes vagyok... – mondta, és csalódottan lesütötte a szemét. 
– Legyőztél egy halálos fertőzést. Te, egymagad – néztem a szemébe. – Ő belehalt volna, de te küzdöttél, Hablaty. Igazi viking módjára – pusziltam meg az arcát (megszúrt a borostája, rossz ötlet volt a puszi), mire újra lehunyta a szemét.
– Inkább alszok még... – húzta jól az álláig a bundát, és fél perc múlva már aludt is. 
– Köszönet Thornak, hogy Hablaty túlélte ezt! – mondtam, és boldogan vakargatni kezdtem Fogatlan oldalát. Boldogan nyalt végig.

       ***

 Két hete, hogy Hablaty az ágyat nyomja. A vérmérgezésnek már nyoma sincsen, de az agyrázkódása miatt nagyon szédeleg, és sokszor hány. Viszont a mai nap a Nagynapja. A 21. születésnapja. A Snoggletogi ünnepséget átraktuk mára, hogy Hablaty is ott lehessen, hiszen mégis csak ő a főnök.

        ***

Reggel első dolgom volt, hogy átmenjek Hablatyékhoz. 
 Meglepetésemre a fiú az asztalánál ült, és valamit rajzolt. Annyira belemerült, hogy észre sem vette, ahogy besurrantam a szobába, és mögé lopództam. Kócos feje mögül néztem, ahogy húzkodja a vonalakat. 
– Ez milyen sárkány? – kérdeztem hirtelen, amitől Hablaty megugrott, és egy vastag vonallal beleszáguldott a lapon lévő élőlény fejébe. 
– A-astrid! – fordult felém összevont szemöldökkel. – Erről leszokhatnál.
– Te meg arról szokhatnál le, hogy így belemerülsz a rajzolásba – vontam vállat, és újra a papírra néztem. – Szóval? Milyen sárkány? 
– Egy új tüskés osztályú sárkány – felelte Hablaty, és letörölte a pólója ujjával a fölös vonalat. – Fogatlannal akkor találtunk rá egy sérültre az erdőben, amikor a medencét díszítettem fel. Gyönyörű sárkány, nem? – kérdezte, és zöld szemei csillogtak az izgatottságtól. 
– De, az. És, hogy vagy? 
– Sokkal jobban. Végre nem kell folyton hánynom – rázta meg magát, mintha kirázta volna a hideg. 
– Örülök! Reggeliztél már? 
– Nem igazáán... – nézett a lap mellett lévő tányérra, amin egy egész sült hering feküdt. 
– Akkor gyerünk! A műhelyben foglak várni, már készen van a Snoggletogi specialitásom – csaptam össze boldogan a tenyeremet, és megpusziltam Hablatyot. – És kérlek... Kezdj valamit ezzel, mert nagyon szúr – böktem az arcára, miközben megvakartam az ajkamat. 
– A-a specialitásod? A-alig várom már! – mondta tettetett mosollyal az arcán. – Mi bajod a borostával? Apámnak lehetett szakálla, nekem nem? – vonta fel a szemöldökét, és zavartan beletúrt a hajába. 
– Majd meglátjuk. Ha jól fog állni, maradhat. De egyelőre nem, folyton csikiz – vontam vállat vigyorogva, és megveregettem a karját. 
– Jól van, jól van. Menj, hadd egyek – lökdösött az ajtó felé, és belepuszilt a nyakamba. Hangosan felnevettem. 
– Látod? Csiklandozol! Mennie kell – mondtam a szemébe nézve.  
  Elmosolyodott, megrázta a fejét, és kitolt az ajtón.
– Később találkozunk! – mondta, majd becsukta az ajtót. 

   ***

  Fél óra múlva Hablaty fütyörészve toppant be a műhelybe.
– Sziasztok! – intett nekem, Halvérnek és az őt átkaroló Kőfejnek.
– Hablaty! Végre, hogy meggyógyultál! – ölelte meg Halvér. Vagyis eltörte a bordáit, de sebaj. 
– É-én is örülhökhh neked – fújta ki magát, és nyújtózkodott egyet.
 Odasétáltam Hablatyhoz, és a kezébe adtam a jaklikőrös korsóját. Miközben elvette, akkorát nyelt, hogy az még nekem is fájt.
– A-arra gondoltam, hogy az ünnepségen előadhatnánk a táncot – próbált meg terelni. 
– Milyen táncot? – néztek rá furán Kőfejék. 
– H-háát... Amolyan eljegyzési tánc, vagyis főképp dal. Apámék mutatták nekem – vakarta zavarában Hablaty a tarkóját, és felmutattuk a gyűrűinket. 
 Halvér izgatottan elkezdett pattogni, Kőfejnek pedig azt hiszem, leesett az álla. 
– Csak nem ártana kicsit begyakorolni... Tudom, hogy próbálgattuk már, de még nem vagyok biztos az egyik mozdulatomban... – magyarázott, és megpróbálta kiönteni a korsó tartalmát, de megfogtam a kezét. 
– Ezt buktad, Haddock. És megjegyzem – ütöttem gyengéden oldalba.
 Megforgatta a szemeit, vett egy nagy levegőt és meghúzta az egész korsónyi likőrt. Csodálkozva néztem a korsóra, aztán az arcára. Pár másodperccel, hogy lenyelte, a feje zöldülni kezdett. 
 – Hablaty, minden rendben veled? – kérdeztem, és kezdtem komolyan megijedni. 
 – P-peerszeeee – nyújtotta el a szót, de a kezét inkább rátapasztotta a szájára. 
 – Jóó... – feleltem az arcát fürkészve. 
  Hirtelen összegörnyedt, a kezembe nyomta a korsót, és egy nagy vödörhöz rohant, hogy hányjon.
– Ahh... Finom volt, nem? – tettem a hátára a kezem nyugtatóan, ő pedig megpróbált felállni, és rámmosolyogni, de újra hánynia kellett.
 Percek múlva izzadtan, és kipirultan állt fel, lemosta az arcát,  (A mellesleg végre borosta mentes, puha arcát, éljen!) és leültünk egy padra. 
– Ennyit a reggelimről – nézett csalódottan a plafon felé Hablaty.
– És ennyit a jaklikőrömről. Erre az évre megúsztad, mert biztos az agyrázkódásod miatt hánytad ki, de jövőre innod kell. Figyelni foglak... – méregettem gonosz vigyorral. 
– Jól van, jól van – paskolta meg a combomat, mire elkezdtem pirulni. Elkaptam a fejem. – Gyertek, srácok, még fel kell díszíteni a termet – mentett ki rögtön, felállt, és megfogva a kezem felhúzott a padról. 
 Tátogtam neki egy köszönömöt, ő válasz gyanánt pedig csak rákulcsolta az ujjait az enyémekre, és elindultunk.
                                                                                    ***
A Nagyterem már nyüzsgött az emberektől, amikor Hablattyal, Halvérrel, Takonypóccal, és az ikrekkel megérkeztünk. A kezünkben mind egy nagy dobozt szorongattunk, amik tele voltak fenyőágakkal, lampionokkal, egősorokkal, és egy hosszú, méretre vágott bőrdarabbal. Az utóbbira festettük fel Hablattyal, hogy "Boldog Snoggletogot!". 
– Két órát adok mindenkinek, hogy végezzen a részével, utána találkozunk sárkányokkal a főtéren, a nagy fánál, fel kell azt is díszíteni, oké? – adta ki a parancsot Hablaty. Mindenki bólintott, és a csapat szétszéledt. 
 Én Hablaty után mentem a tűzhely melletti "főnöki asztalhoz". 
  Ledobtam a dobozomat az asztalra, és leültem Hablaty mellé a padra. Előkapart néhány kócos ecsetet, és pár tubusnyi piros festéket. Utána kiterítettem a fehér anyagot, kezembe vettem a legszimpatikusabb ecsetet, és festeni kezdtem a szögletes B betűt.

                                                                                     ***

 Egy ideig szótlanul alkottunk, hallgatva az emberek nevetéseit, és szinte egymásba olvadó beszélgetéseiket.
– Hogy vannak a fiókák? – tette le az ecsetét óvatosan Hablaty az asztalra, és rámemelte mély, smaragdzöld szemeit. 
– Jól! Viharbogár elképesztő anyuka, ezt idén is bebizonyította. Viszont... – kezdtem csalódottan, és lehajtottam a fejem. – A kis Virág elpusztult. Tegnap este, amíg nálad voltam... 
– Te mindent megtettél, nem a te hibád – ölelt át Hablaty rögtön, és folytatta. – Minden fészekben van ilyen, te is tudod, Astrid – lassan bólintottam. 
– Pedig beakartam mutatni neked... Tetszettetek volna egymásnak. Ő is mindig a saját feje után ment. 
– A többieket még bemutathatod nekem – mosolygott rám kedvesen.
– Tényleg! Imádni fogod őket, higyj nekem.
– Hiszek én – felelte, és belepuszilt a nyakamba. Annyira próbáltam visszatartani a kitörni készülő sikolyomat, hogy valami nyüszítéshez hasonló jött ki a számon. 
 Nevetve folytattuk a festést.

         ***

 Két órányi kemény koncentrálás után, hogy ne fessem össze Hablaty arcát (szereti provokálni az embereket a dalolászásával), végeztünk a felirattal. 
  Hablaty büszkén nézte, ahogy kifeszítette pár segítőkész falu-lakó a munkánkat.
– Gyere, nézzük meg, hogy haladnak a többiek – ragadt karon, és rángatott el a bejárat felé.
 Kőfej és Fafej éppen Böffön és Töffön álldogáltak, hogy feltudjanak rakni egy színes égősort. Körülöttük már az összes fent virított. 
– Hogy álltok? – kérdezte őket Hablaty. 
– Nem mintha nem látnád... Ez az utolsó égő, amit a dobozban találtunk, és hely sincs már felakasztani többet – szólt bölcsen Fafej, és leugrott Töffről. 
– Értem. Lássuk a többieket.
  Ezután négyen, vagyis öten, vagy hatan (két fejű sárkány... Két személynek számít?) mentünk a nagy tűzhelyhez, ahol Halvér ügyködött éppen. Fenyőágakat rakosgatott körbe nagy precizitással a kövön, és bele arany, és piros színű, fényes díszeket. 
– Hablaty! Hát ti? – pattant oda hozzánk izgatottan.
– Végeztünk – mutatott Hablaty a háta mögé, a kifüggesztett bőr felé. 
– Én is, csak még megigazítottam – paskolgatott mosolyogva egy ágat. 
– Takonypóc maradt hátra – indult meg Hablaty az asztalokhoz. 
– Öhm... Én úgy látom, készen van – mutattam összevont szemöldökkel a sisakját igazgató, Kampóval veszekedő viking felé.
  Hablaty pár megrázta a fejét, és keresztbe tett kézzel fordult a csapathoz.
– Oké, akkor nyomás, a főtéren találkozunk, hozzátok a sárkányaitokat! – mondta, és mindenki elindult a főbejárat felé. Én úgy elbambultam, hogyha Hablaty nem állt volna elém, nekimentem volna egy oszlopnak.
 Kérdőn nézett rám.
– Mi a baj? – vállat vontam.
– Gondolkodtam. És semmi.
– O-okkéé... – nyújtotta el a szót, megfogta a kezem, és a többiek után futottunk. 

  ***

 Napnyugtakor végeztünk a fázással (nagy volt a káosz, nehezen lehetne elmesélni), és a Nagyterembe mentünk, mert kezdődött az ünnepség. 
  De előtte felvettem a kék köpenyemet, és kiengedtem a hajam, ami ezáltal göndör tincsekben omlott a vállamra.
  A nehéz ajtót Hablaty tolta be előttem, és átkarolt, miközben körbe néztünk.
  A teremben mindenfelől harsány nevetés, és hangos beszélgetés hallatszott. Valka Bélhangossal beszélegetett, kicsit távolabb tőlük pedig a banda iszogatott és nem túl kultúráltan társalgott a lassan törzshelyünkké váló asztalnál. 
  Mikor melléjük értünk, Fafej a földön fetrengett a röhögéstől.
– Miről maradtunk le? – kérdeztem, és leültünk Halvér mellé. 
– Fafej feldugott az orrába egy sza-hahalvéthát – mondta a szemét törölgetve Takonypóc. Félrenyeltem a vizemet, amiből megkíséreltem kortyolni egyet, és köhögve csapkodtam az asztalt. 
– Nyugi – veregette meg a hátamat Hablaty. 
– Nyugodt – krákogás. – Lennék – újabbat köhintettem. – Ha – megint. – Kapnék levegőt. Végre – sóhajtottam. 
 Fafej vigyorogva ült vissza a helyére.
– Mondtam, hogy megcsinálom – boxolt bele Kőfej vállába. A lány erre röhögve ütött vissza, Fafej lefejelte, és elkezdtek verekedni a földön.
– A barátnőd... Igazán nőies – motyogta Hablaty Halvérnek. 
– Mintha a tiéd az lenne... – vágta rá Takonypóc meggondolatlanul. Lendült a kezem az asztal fölött, és nagyot csattanva találkozott össze az arcával. 
– Takony, így sosem lesz barátnőd – ingatta a fejét Halvér.
– Százszor jobb barátnőm lesz, mint nektek, majd meglátjátok – felelte felvágósan, mire Halvér és én felmordultunk. 
– Ha egyáltalán lesz... – tette hozzá Hablaty hülyén vigyorogva. 
– Soha ne mondd, hogy soha – emelte fel a kezét Takonypóc. 
– Igazad van, talán összejössz egy sárkánnyal. Nem rossz ötlet – oltotta tovább Fafej. 
– Sárkánnyal? Fiúk, ne legyetek már ilyen gonoszak! – szóltam rájuk, és ártatlan mosolyt küldtem Takonypóc felé. 
– Kösz, Astrid.
– Még nem fejeztem be... Az se biztos, hogy egy kő beléd szeret egyszer – tettem karba a kezem, és hallgattam a többiek nevetését.
– Át lettél vervee! – pacsizott le velem Fa és Kő. 
– Fogjátok be... – motyogta Takonypóc szemét forgatva. 
  Épp abbahagytuk a röhögést, amikor valaki megbökte a vállamat. Érdeklődve néztem fel a mögöttem álló Valkára.
– Hablaty mondani szeretne valamit... – biccentett a fejével a fő-asztal előtt álló, kanalát és korsóját egymáshoz ütögetve figyelmet kérő, féllábú vikingre. Észre sem vettem, hogy otthagyott minket. 
 Odamentünk, és Hablaty beszélni kezdett, amint elcsitultak az emberek. 
– Mindenkitől szeretnék bocsánatot kérni, hogy késnünk kellett a mai ünnepléssel... – megráztam a fejem, és a vállára helyeztem a kezem, bíztatóan nézve a szemébe, amikor odafordult. – És szeretnék mindenkinek boldog Snoggletogot kívánni. Ezennel megnyitom az idei ünnepséget! Köszönöm a figyelmet! Másodszor pedig, szeretném átadni a legjobb csapatnak az ajándékaikat – fordult a kis csoporthoz, lejjebb halkítva a hangját. Mi mosolyogva néztünk vissza rá, az emberek pedig hamar rájöttek, hogy már nem hozzájuk szól a törzsfő, így nem is zavartatták magukat tovább, újra nagy zajt kezdtek el csapni. 
– Halvér – nyújtott át a fiúnak egy nagy, lapított téglalap alakú csomagot. – Sokat gondolkodtam, hogy minek örülnél igazán... Ez tűnt a legjobbnak – fejezte be, közben Halvér pedig széttépte a csomagolást, és csillogó szemekkel lapozta fel a rajzokkal teli könyvet. 
– Ez az, amire gondolok...? – kérdezte hitetlenkedve, mire Hablaty bólintott. – Eszméletlenül nagyon-nagyon-nagyon köszönöm! – szorította ki egy öleléssel (vagyis bordatöréssel) a barnahajúból a szuszt. 
– Nincshhh mit – veregette meg Halvér vállát. – Takony, neked egy új sisakot csináltam. Kampó már kezdi tönkre tenni a mostanidat – lépett hozzá. 
– Wow... Kösz, Hablaty – ölelte át zavartan Hablaty vállát. Mi baja van ennek?
– Kő, Fa, nektek csináltam egy-egy új fejszét, hogy legyen mivel verekednetek – mutatott maga mellé, ahol az asztalnak döntve volt két művészien megmunkált, szarvasbőr markolatos fejsze. Az ikrek leesett állal vették el a csillogó fegyvereiket, és azonnal egymásnak estek, hogy felavassák.
– A-astrid, te pedig... – fordult felém, és elkezdett matatni a zsebében. Előhúzott egy nyakláncot, amin egy piros medál lógott. A medál a Fogatlan műfarkán lévő jelképet ábrázolta. – Ezt kapod – bújtatta át a  kezem alatt, amivel felemeltem a szőke loboncomat, hogy felcsatolhassa a nyakamba.
 Könnyezve néztem a szemébe. Hirtelen olyan közel került hozzám, hogy éreztem a bőrömön a meleg leheletét, mély, smaragdzöld, szinte világító szemében elvesztem, megszűnt körülöttem a zsibongás. Óvatosan átkarolt, magához húzta a derekamat, és rátapasztotta forró ajkait az enyémre. Olyan visszafogottan, de mégis merészen csinálta, olyan Hablatyosan. Beletúrtam a hajába, és azt kívántam, bár örökké enyém lehetne a pillanat. Hablaty megérezhette ezt, mert elnyújtotta a csókot. Miután szétváltunk, egymásnak döntöttük a homlokunkat. 
– Köszönöm... – morgmogtam a nyakába, miközben szorosan magamhoz húztam, mélyen beszívva az illatát, és megöleltem. Nem válaszolt, csak hosszasan ölelt, aztán eltolt magától, és egy lila virágot tűzött a hajamba.
– Na, most adtam oda az összes ajándékot – mosolygott rám, és megjelentek az édes gödröcskéi.
    Az este további részében eltáncoltuk és elénekeltük a Tánc és Álmot (mondtam már, hogy Hablatynak milyen jó hangja van? Mint valami operában játszó énekes, eszméletlen, egész nap hallgatnám...), rengeteget nevettünk (Kő és Fa alkotott, egymást hívogatták ki olyankra, hogy "meg kell innod 4 pohár vizet másfél perc alatt", vagy "meg kell enned egy papírlapot", vagy éppen "meg kell nyalnod Böff és Töff karmát". A játék egyre durvult, ahogy kezdett feldobódni a kedvük, "pár" szelet rumos pite után.), és degeszre ettük magunkat. A többiek nem úszták meg a likőrömet, inniuk kellett. 
                                                                                    ***
  Hajnali négy lehetett, amikor Hablattyal meguntuk a vihogó társaságot, és inkább elmentünk repülni.
  
Ajánlott zene:
https://www.youtube.com/watch?v=r9TanR_3M0o
(Ez a jelenet amolyan 6. évforduló szerűség ünneplése :D És kis ismétlés:3 És sajnos ide csak olyan gifeket lehet találni, amiken még fiatalkák Hablatyék)

  A hűvös szél az arcunkba a vágódott, ahogy Fogatlan pördült-fordult a felhők között. 

– Hat éve itt kezdődött minden... – bújtam szorosan Hablatyhoz mögötte ülve, mire ő megsimította a kézfejemet. A hideg végigfutott a gerincem mentén az érintésére. Annyira jó volt olyan közel tudni magamhoz... 
  Fogatlan morogva tört utat a sűrű, fehér fellegek közt, és elénk tárult az északi fény.

 A szivárvány szinte minden színében pompázott.

 Megpróbáltam megfogni egy vattacukorhoz hasonló felhőt mellettünk, de az porfelhővé válva szállt el az ujjaim közt.

   Visszatoltam a fülem mögé egy rakoncátlan göndör tincset, és ámuldozva hajtottam Hablaty vállára a fejemet, ahogy megpillantottam az alattunk elterülő Hibbant-szigetet. Néhány házban még fények pislákoltak, de elvegyültek a fehér hóval. Olyan volt, mint egy nagy, csillogó hófelhő a tengeren.

                                ***

  A medencénél szálltunk le, és leültünk egy sziklára beszélgetni... Nagyrészt beszélgetni.
– Végül jobb volt ez a nap, mint vártam... – mondta vállatvonva Hablaty.
– Igen, nagyon jó volt. A kedvencem Takony beégetése volt. Viszont a sisak nagyon rendes volt tőled – karoltam át, és borzoltam meg puha, barna haját. – De figyelj – néztem komolyan zöld szemeibe, amiken érdeklődés telepedett meg. – Nincs valami köztetek? – Hablaty felnevetett, oldalba ütött, és futni kezdett, ugyanis utána eredtem, hogy megkapja méltó büntetését a meggondolatlan lépéséért. 

Happy Snoggletog! :DD

   Sziasztok!
Szeretnék minden olvasómnak, és HTTYD fan-nak kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni ezzel a pár saját rajzzal. ^3^ 

Legjobb barátnőmnek csináltam, azért van SIS a feliratban :3

Bocsi a borzasztó minőségért. :S

  Karácsonyi különkiadás utolsó részéről:
Már félig készen van, talán holnap felkerül. Majd figyeljétek a blogot :D 
Remélem várjátok már. c:
 Mindenkinek jó zabálást és Reszkessetek betörők-nézős estét kívánok!

Ohh, és Hablatyunk is.<3

Snoggletog Hablaty módra 2. rész – a remény

Előző részből:
– Ha-ha-hablatyhh-h-h-h... – támaszkodott meg a térdén, hogy kifújja magát. – Először is... Tudni sem akarom, Astrid mit keres ilyen hajjal az ágyadban, és te is miért nézel ki így – mutatott a rajtam ferdén lógó pólómra, és kesze-kusza hajamra, mire megforgattam a szemem, jelezve, hogy folytassa. – Ezt látnod kell! – intett, hogy kövessem. Felcsatoltam a lábamat, és utána rohantam.
 Amint kiléptem a fagyos pirkadatba, lefagytam. 
 Nem adott időt, hát csak nem adott!
                                                                *Hablaty szemszöge*
  Gyorsan visszarohantam a szobámba.
 – Hablaty... Mi folyik itt? – lépkedett felém Astrid.
 – Egy hajó közeledik Hibbant felé. Valószínűleg Drago az  – feleltem, és előpakoltam a szekrényemből a páncélomat. Nem néztem a kezeit összefonva tartó, aggodalmasan bámuló lányra, csak felpattintottam a mellvértemet, feltettem a váll védőket, a kezeimre pedig feltoltam a bőr védő-felszerelést.
  Viszonylag hamar végeztem ezzel a tortúrával, felkaptam a kardomat, és intettem Fogatlannak, hogy kövessen. A lépcsőn rohantunk le, amikor Astrid utánunk szólt.
 – Vi-vigyázz magadra... – megtorpantam, és visszasiettem hozzá.
 – Fogatlan figyelni fog rám. Megvéd, ha kell. Sz-szeretlek – adtam neki egy lágy, de hosszú csókot, és kirontottam a házból.
 – Akkor Pajti... Mutassuk meg, mit tud egy igazi sárkány és lovasa! – ültem fel rá, és elsuhantunk a kikőtőbe tartó hajó felé.
  Csak fél órát kellett repkednünk, mire a hajó beállt az egyik dokkhoz. Lehorgonyoztak, és lecsapódott a fa lejáró.
  Feszülten figyeltem, magam mögül Fogatlan morgását hallottam.
  Drago lépett a kikötő fa léceire, és kővette őt egy... SKRILL! Gonosz mosolyra húzta a száját, ahogy közeledett hozzánk.
– Szia, Hablaty! Nézd, kit hoztam, saját sárkányt! Aki engedelmeskedik nekem – nézett hátra a Skrilljére, mire az gyorsan lehajtotta a fejét, egészen a földre.
– Nocsak, sikerült megfélemlítened, hogy mások ellen használhasd? – vontam fel a szemöldököm. Érdesen felröhögött.
– Még mindig okos fiú vagy. Na, és hogy vagy, most, hogy apádat megölte a legjobb barátod? Látom, szedtél magadra egy kis karizmát is. Ezek szerint elfogadod a kihívást? – kérdezte, pár centire megállva tőlem. Ökölbe szorult a kezem.
– Az előbbihez semmi közöd – vetettem oda neki mogorván. – És i-igen. Elfogadom – húztam ki magam, és álltam a tébolyult tekintetét. Hegekkel borított arcán kutyák vicsorgásához hasonló mosoly terült el.
– Igazán? Örömmel tölt el, hogy veled is végezhetek. Gyerünk, fiacskám! – kapta elő a kardját, mire én hàtra súgtam Fogatlannak, hogy menjen oda, ahová megbeszéltük, és ha jelzek, vagy úgy látja, segítsen be.
 Azért mégsem olyan reális ám élet-halál harcot vívni egy 53 kilós, nem igen csupa-izom vikingnek, egy őrült, korábban sárkány hadsereget szervező, raszta, nagydarab emberrel, aki megölette valaki apját egy sárkánnyal.
 Én is fegyvert rántottam, és köröket kezdtünk leírni egymás szemébe nézve.
 A harmadik körnél elordította magát, és felém csapott nagy kardjával. Lazán kivédtem a lángoló fegyveremmel. Ezután én jöttem, könyékkel oldalba vertem, a hatás érdekében pedig a haját is megpörköltem kicsit, hátha elveszíti az egyensúlyát, de hiába. Újra támadott, újra blokkoltam. Ismét kísérleteztem, sikertelenül. Ez ment jó sokáig, amikor fáradni kezdtem. Astriddal nem harcoltunk ilyen hosszú ideig...
 Éppen vetettem egy óvatlan pillantást a műlábamra, amikor Drago nagy kiáltással földre döntött, amitől a fejemet bevágtam a deszkákba. Kardját csak milliméterek vàlasztották el a nyakamtól. Szinte éreztem a kopott vas hidegét. Lelassult az idő, nem volt erőm visszavágni. Szúrt.
  Utoljàra még hallottam egy rettenetes éjfúria üvöltést, aztán minden homályossá, sötétté és messzivé vált.
                                                                        *Astrid szemszöge*
  Éppen a fiókákkal játszottam, hogy eltereljem a figyelmem a mérhetetlen aggodalmamról, mikor meghallottam Fogatlan üvöltését. Mindent félredobva rohantam a kikötőbe, mert egyből tudtam, ha Fogatlan besegít, Hablaty életveszélyben van.
   Ahogy odaértem, elborzadtasztott amit láttam. Hablaty... Feje alatt vértócsa volt, nem nagy, de elvesztette az eszméletét. Drago egy Skrill-t küldött Fogatlanra, aki ragyogott. Még fel sem fogtam, hogy Fogatlan fejen lőtte Dragot, aki ettől a földre rogyott, Hablatyhoz rohantam. Az arcán látszott, hogy nagy fájdalmai vannak, biztos ezért ájult el. De még lélegzett. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és nagy nehezen az ölembe vettem.
    Ismerős kép volt, Hablaty félholtan feküdt az ágyában, a nyakán kötés volt, a homlokán pedig jéghideg rongy.
– Túl fogja... Túl fogja élni? – kérdeztem Gothitól, és végig simítottam Hablaty arcán. Tűzforró volt.
 A javasasszony gyorsan rajzolta a jeleket egymás után egy füzetbe.
– Azt mondja... Hablatynak súlyos agyrázkódása van, és legalább 40 fokos láza, de szerencsére a karddal nem tudta Drago eltalálni a nyaki evőeret – fordított Bélhangos, Gothi pedig rávert a botjával egyet a fejére. – Verőeret. A nyaki verőeret.
– Akkor fel fog ébredni. Igaz? – újabb lapra, újabb jeleket rajzolt.
– Azt mondja, fel fog. De nagyon súlyos az agyrázkódása, hetekbe fog nyúlni, mire újra lábra állhat. Ami, mint tudjuk, Hablatynál nem egy szerencsés dolog – nézett rám Bélhangos szomorúan.
  Megráztam a fejem, és Hablaty mellkasára dőltem. A könnyeimet nem tudtam többé magamban tartani.
– Akkor... Mi most magatokra hagyunk benneteket... – lépkedett Bélhangos az ajtó felé, előtte Gothival, aki már kikészítette nekem a szükséges kötszereket, gyógynövény készítményeket az asztalra.
– Sziaszt-h-hok... – mondtam a sírástól remegve. – Megkéred a kezem, erre minden jó helyett szörnyűvé válik... Miért nem lehet nekünk nyugodt életünk? Vöröshalál, életveszélyes seb, műláb. Ádázok, rengeteg harc, győzelem. Dagur, rengeteg harc, fogjuk rá, hogy győzelem. Sàrkányperem, Ryker és Viggo, hosszú küzdelem, végül győzelem. Három éves béke, aztán megtámad minket Drago Vérdung egy gnúvaddal. Megöleti Pléhpofát Fogatlannal... És  átveszed méltó helyedet... – nézek Hablaty meggyötört arcára. – Ismét béke volt, végre beleszoktál a sok feladatba, erre majdnem megölnek. Most meg vezető nélkül marad a falu, kitudja meddig.... Ez az én hibám, elengedtelek csak így... – sírtam el magam újra. A pólóján keresztül is égetett a bőre.
– N-ne-mm a-a tehh hib-bád... – nyöszörögte hirtelen Hablaty.
 Megpróbált felülni, de azonnal visszazuhant. Ha nem tartottam volna meg a fejét, még jobban beverte volna az ágy sarkába.
– Ssshh – tettem az ujjam a szájára, a másik kezemmel pedig a karján köröztem. – Nagyon magas a lázad, feküdnöd kell – suttogtam, mire a fejéhez kapott.
 Úgy hasított belé a fájdalom, hogy a könnye is kicsordult.
– Adok fájdalom csillapítót, rendben? – kérdeztem, és az asztalhoz léptem.
 Egy üvegcsében lévő világoszöld löttyből kellett csöpögtetnem a vizébe.
 Mögé ültem az ágyon, hogy nekem dőlhessen, és megihassa. Megrázkódott az ízétől, de lenyelte. Lejjebb csúszott az ölemben, hogy nagyjából vízszintesben fekhessen, lehunyta a szemét, és máris elaludt.
                                                                                  ***
  Nem tudtam, mennyit aludhattam Hablattyal, de amikor kinyitottam a szemem, Valkát láttam meg, ahogy az ágy mellett térdel.
– Szia – nézett fel rám egy pillanatra halványan mosolyogva, aztán rögtön visszatért Hablaty arcának bámulására.
– Valka... Minden rendben lesz – bizonygattam, és lehajoltam, hogy puszit leheljek Hablaty homlokára. Ettől mintha elmosolyodott volna, de máris összerándult az arca. Erősen verejtékezett, de már talán egy fokkal lejjebb ment a láza.
– Mit fogok csinálni, ha ő is meghal? Mit fog csinálni a falu... Hablatynál jobb vezető nem is léphetett volna Pléhpofa helyére. Éppen olyan talpraesett, bátor, és önzetlen, mint az apja volt... – törölt le egy könnyet az arcáról, én pedig a vállára tettem a kezemet.
– Túl fogja élni. Elég erős, higyj nekem. Én tudom... Valahol messze jár éppen, és küzd – simogattam meg a karját.
– Az apja is mindig ezt mondta.
– Vagyis ideje elhinned. Bíznunk kell Hablatyban, és akkor sikerülni fog neki.
– Már kezdem érteni, Hablaty miért mondja folyton, hogy mennyire megértő vagy – mosolygott rám végre tiszta szívéből. – Gyere, csináljunk valami finomságot neki! Ha felébred, nagyon éhes lesz.
                                                                              ***
  Éppen pitét sütöttünk, amikor az emeletről zajokat hallottunk. Odakaptuk a fejünket.
– Ez úgy hangzott, mintha... HABLATY! – kiáltott fel Valka, és eldobta a tálat a kezéből, ami csörömpölve tört darabokra a földön.
 Felrohantunk a szobába, ahol Hablaty feküdt a földön a könyökére támaszkodva. A homlokát szorította, és hangosan vette a levegőt. Sokkal gyorsabban, mint kellett volna...
  Azonnal odarohantam hozzá.
– Hablaty, mi történt?? – emeltem meg a fejét. Nyöszörögve próbált beszélni.
– Cs-cshak v-víz-h-hért ak-harta-h-hm men-nnhi-hh... – mutatott az asztalon lévő pohár felé borzasztóan remegő kézzel. – D-d-hehh n-nemh bh-hírthh e-el a-a lá-lábhamh-h...
– Sshh, gyere, vissza kell feküdnöd – dobtam át a karját a vállamon, és Valka is ezt tette a másik oldalon.
– Idehívom Gothit... Remélem, nem igazolódik be, amitől rettegek – hagyott ott engem a szobában Valka a magához motyogó, egész testében remegő fiúval.
  A javasasszony elkomorodott, amikor meglátta Hablatyot, és firkálni kezdett. Megfogta Hablaty homolkát, és rajzolt. A mellkasára hajtotta a fejét, hogy meghallgassa a szívverését, majd ismét rajzolásba fogott. Végül Valkára nézett.
– Azt mondja... – tekintett le a papírlapra, és kikerekedtek a szemei. – Odinra...
– Mi az? – kérdeztem félve.
– Gothi szerint Hablatynak vérmérgezése van. Biztosan Drago kardja volt rozsdás... – hitetlenkedve néztem a láztól értelmetlenségeket beszélő fiúra. – Gothi azt mondja, erre még nincs ismert gyógymód, de a lázat, a zavartságot, és megemelkedett vérnyomást, vagyis a gyors szívverést és ekkora mértékű remegést enyhíteni lehet gyógynövényekkel. Az első éjjel kritikus lesz, eldől, hogy a szervezete ki tudja-e szűrni a baktériumokat a véráramból. Minden pillanatban figyelnie kell őt valakinek, mielőtt még beütne a baj, vagy Hablaty külön utakra térne – a fejem már nem bírta befogadni a szavakat, így az utolsó mondatot meg sem hallottam. Csak azon járt a fejem, hogy vajon van-e ebben a vikingben elég erő a fertőzés legyőzéséhez.
– Akkor... Reménykedjünk – húztam magamhoz Hablatyot, és hallgattam az egyre halkabbá és lassabbá váló lélegzeteit. A lázcsillapító legalább hatni látszik...
 

Snoggletog Hablaty módra 1. rész – a hívatlan vendég

Sziasztok! :D
Gondoltam, hozok nektek egy 3 karácsonyi (avagy Snoggletogi) különkiadást. ^^
Amit tudni kell róla: Az alap sorozatomban játszódik, de ahol az be van éppen fejezve, (vagyis hogy összetalálkoznak egy új sárkánnyal) az csak a karácsonyi részek után fog folytatódni. 3 részesre tervezem ezt a különkiadást. Azt hiszem ennyi lenne a lényeg.
U.i.: Ajánlanám Beninek a rész egyes jelenteit!XD
Jó olvasást! :3



Az utóbbi időben még a szokottnál is kevesebbet látták a törzsfőt a Hibbant-szigetiek. Astriddal az ünnepekre abbahagyták az edzéseket, így Hablatynak volt ideje, hogy feldíszítsen egy helyet, és gyakoroljon. Ha össze is futott valaki vele, csak pár szót tudtak váltani, Hablaty már is lerázta őt egy ,,Bocsánat... De most sürgős dolgom van, majd később megbeszéljük...-el".
A fiú együtt kelt a nappal, hogy aztán elmenekülhessen egy eldugott helyre Fogatlan hátán. Délután visszatért a faluba, hogy ott is sürögjön-forogjon, hiszen kemény, dermesztően hideg tél köszöntött be hozzájuk.

*Hablaty szemszöge*

Reggel arra eszméltem fel, hogy nyálas az arcom. Kinyitottam a szemem, és Fogatlan hatalmas szemeit láttam meg, amint érdeklődve pislognak rám. Nyitotta a száját, hogy végig nyaljon, de gyorsan megállítottam.
– Kelek már pajti, kelek – motyogtam, ahogy megvakargattam a nyakát, amit hangos dorombolással fogadott. – Kösz az ébresztőt – ültem fel az ágyon, letörölve az arcomat. Álmosan néztem körbe a szobámban. Megragadtam a mellettem lévő székre lerakott műlábamat, és jobb lábon ugrálva felcsatoltam. Ezután a szekrényemhez léptem, le szenvedtem magamról a pólómat, belebújtam egy frissebb illatot árasztó zöld hosszú újjúba, beleraktam a lábamat egy bélelt csizmába, és a hátamra dobtam egy vastag bundát. Intettem Fogatlannak, és kiléptünk az ajtón. Az alsó szinten kivettem a halas kosárból néhány heringet, és Fogatlannak dobtam. Nem kellett csalódnom, mind a szájában landolt, rágott rajtuk párat, majd lenyelte. Magamnak csomagoltam egy jakszendvicset (bár étvágyam az nem volt), egy kulacsba töltöttem vizet, ezeket pedig beraktam egy ütött-kopott, fél farkú éjfúriát ábrázoló vállpántos szövet táskába. Megfogtam a hideg kilincset, löktem a nehéz faajtón egyet, ami nyikorogva engedte be a halvány, narancssárga napsugarakat. Szemem elé kaptam a kezem, ugyanis a vastag, szinte világítva fénylő hóréteg ki akarta égetni a szemgolyóimat. Az éjszaka leesett az első hó! Snoggletog előtt három nappal már ideje volt. Az arcomat megcsapta a hideg szél, aminek a süvítését egész éjjel hallgattam. Beleborzongtam, és felültem Fogatlan nyergébe. Kattant a kengyel a baloldalon, szétnyílt a műszárny, aztán villámgyorsan emelkedni kezdtünk a felhők felé.

Zeneajánlás a repülős jelenethez:
https://www.youtube.com/watch?v=fh_doTIrFRo


– Pajti, zuhanunk egyet? – kérdeztem, amikor már a fellegek felett repültünk. Fogatlan játékosan megrázta a fejét, és felnézett rám, amolyan "benne vagyok!" tekintettel.
Kiszedtem a fémlábam a kengyelből, és elrugaszkodtam Fogatlan feje fölött.
– WOHOOO! – kiáltottam mosolyogva, és néztem, ahogy a sárkányom fogatlan mosolyra húzza a száját, miközben velem szemben pördül párat zuhanás közben.

Követtem a példáját, és egészen addig élveztük az arcunkba vágódó szelet, amíg már csak pár méter választott el minket a tengervíztől.
Fogatlan felém fordította a hátát, én közelebb férkőztem hozzá, bepattintottam a bal lábamat a kengyelbe, a másikkal pedig a jobboldaliba támaszkodtam. Közvetlenül a víz fölött nyitottam csak szét a farkát, ő pedig hatalmas fekete szárnyait tárta szét.

Saját rajz. Bocsi a minőségért. ><

Szeltük a hullámokat, elképesztő sebességgel, kikerültünk néhány vízből kiemelkedő sárkányt, aztán szlalomoztunk néhányat az elénk kerülő, tengerből magasan kiemelkedő kőoszlopok között.

Ezután ismét az ég felé vettük az irányt.

Nagyon élveztem a repülést, de a dolgok komolyabb oldalával is kellett még a délelőtt foglalkoznom. Leszálltunk az egyik kis szigetre, ami a legeldugottabb volt tudomásom szerint. Leszálltam a sárkányomról, és elkezdtem fel-alá sétálgatni.
Mikor úgy éreztem, meg van az újabb terv, kihúztam magam, és közvetlenül Fogatlan elé álltam.
– Astrid. Astriid... A-astrid... – dadogtam, Fogatlan pedig érdeklődve döntötte oldalra a fejét. Sóhajtottam egyet, hogy újra nekifussak. – Astrid... Ho... Hogy vagy ma? – nyögtem ki, és a homlokomra csaptam. – Odinra! Ha így lefogom magamat járatni előtte, biztosan nem mond majd igent! Még előtted sem tudom kibökni, nem hogy neki... – ráztam meg a fejem csalódottan. Fogatlan vígasztalóan dörgölőzött nekem. – Köszönöm, pajti... Így ugrott az ötlet, hogy az ünnepségen, egy CSOMÓ ember előtt kérjem meg. Örülhetünk, ha négyszemközt is menni fog – mondtam, és megvakargattam a nyakát. Elégedetten feküdt el, én meg leültem mellé. Belerakta az ölembe a fejét, és dorombolni kezdett.
– Pajti, aggódom, hogy nemet fog mondani. Tuti nemet fog mondani. Nézz rám, nem vagyok éppen egy neki való srác. Ez a kis izom is csak az ő személyes kiképzésétől van – emeltem fel a karomat, ahogy a távolba meredtem. Fogatlan megrázta a fejét, megnyalta az arcom, és morgott egyet. Nála ez jelenti azt, hogy "de buta vagy". – Kösz a támogatást, te mihaszna hüllő. – "ez a mihaszna hüllő minden hülye ötletedből kiment téged" – üzent a morgásával valami ilyesmit. Olyan sok időt töltöttem öt év alatt vele, hogy megtanultam, mit jelentenek a különböző mozdulatai, és morgásai. Nem érdekes? Mondjuk, egyszer mindet lejegyzeteltem... Meghagyni az utókornak, vegyük úgy.
Újra felálltam. Most elszántam magam, hogy sikerülni fog az akcióm.
– Astrid, lenne hozzád egy kérdésem... Ummm... Sz-szóval... – térdeltem le Fogatlan előtt. – H-h-hozzám jö-n-n-nél... Feleségül? – mondtam ki nagynehezen. Fogatlan boldogan morgott egyet, és megcsillantak hatalmas szemei. Felugrottam örömömben. – Sikerült, pajti! SIKERÜLT! – kiáltottam, és lerohantam őt egy öleléssel.

(Gift of the Nightfury)

Cserébe földnek nyomott, hogy végig nyalhasson.

Büdösek a pólóim? Na, vajon miért?
***
Órákig pihentünk a szigeten, és repkedtünk, aztán vissza kellett indulnunk Hibbantra.

Ahogy landoltunk a kovácsműhely előtt, és leszálltam Fogatlanról, lerohant Fafej.
– Hablaty, sürgős! Azt hiszem, Halvér ki fogja nyírni Takonypócot. Ami mondjuk király lenne... – kalandozott el pillanatok alatt.
– Hogy mi? Hol vannak? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
– Kik...? Ja, hogy Takonyék. Az arénában, miért? – nézett rám értetlenül, én pedig Fogatlannal a nyomomban eszeveszettül kezdtem futni a Sárkánysulihoz. Fafej gondolkodási módszerein időm sem volt agyalni. Bár lennének rá szavaim.
Az aránéna bejáratához érve azt láttam, hogy fel volt engedve a rács. Bentről kiabálás hallatszódott, és mintha valaki fém sisakja vágódott volna a kőhöz.
– MARADJ TÁVOL TŐLE, TAKONYPÓC! – mennydörögte Halvér a földön fekvő fiúnak. – Ha még egyszer bántani mered, véged – mondta ijesztően nyugodtan, aztán észrevett engem a bejáratnál.
– Sziasztok... Hàt ti? – indultam meg, hogy felsegítsem Takonypócot.
– Áhh, csak meg akart ölni ez az őrült – felelte Takonypóc mogorván, és gyilkos pillantásokat küldött Halvér felé.
– Takonypóc erőszakoskodott Kőfejjel. Nem engedhettem – vont vállat az említett.
– Ahogy látom, lerendeztétek... A magatok módján – vakartam zavartan a tarkómat.
– Igen – mondta Takonypóc, és kitrappolt a teremből, de még utoljára vissza nézett Halvérre, a tekintete azt üzente, hogy "még találkozunk".
– Legyőzted Takonypócot – mondtam csodálkozva, miközben megveregettem Halvér vállát.
– Kőfejért bàrmit. Te is megtennéd Astridért... – felelte kicsit elpirulva. – Apropó Astrid! – kapott a fejéhez. – Ma reggel összefutottam vele.
– Igazán? – vontam fel a szemöldököm.
– Bizony. Azt kérte, szóljak neked, ha látlak, hogy a munkád után keresd meg őt a Hofferson házban.
– Ez furcsa... De oké.
– Nekem mennem kell, Bütyök már vár a fiókáival, szia! – intett, és már el is sietett. Jobb lesz, ha figyelek rájuk. Ez alapján Halvér mégsem olyan... Halvéres.
***
Vacsora után a saját kezűleg készített eljegyzési gyűrűvel a zsebembem indultam Astrid házához. Eldöntöttem, hogy most, vagy soha, megkérem a kezét.
Az ajtón elég jól láthatóan remegő kézzel kopogtattam be. Astrid kibontott, göndör haja vállaira omlott, kis fonata pedig végigfutott rajta. Könnyed kis szoknya-nadrág kombinációt viselt, pirospozsgás arcán széles mosoly terült el, kék szemei pedig ragyogtak. Ahogy meglátott, a nyakamba ugrott.
– Hiányoztál... Merre jársz folyton? Két hete nem láttalak – motyogta a vállamba.
– Ha velem jössz, elmondom... – titokzatoskodtam, és eltoltam kicsit magamtól. – De miért hívtál? Van valami baj? – kérdeztem, ahogy eszembe jutott, hogy ha Astrid külön kéri, hogy keressem meg... Talán történhetett valami. Ő azonban gyorsan megrázta a fejét.
– Semmi bajom. Csak gondoltam, találkozhatnánk – felelte, én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam fel.
– Akkor, hölgyem? – nyújtottam felé a jobb kezemet.
– Várj, felöltözök, és mehetünk. Khmm... Itt vàrj meg – szólt vissza mosolyogva a válla felett.
Pár perc múlva lépcső recsegés kíséretében Astridot pillantottam meg felém közeledni. Egy vékonynak tűnő kék köpenyt vett fel, szőrös kapucnival, amit a mellkasán össze lehet kapcsolni.
– E-ezt még nem láttam... – fogtam meg a kezét, és kiléptünk a fagyos estébe.
– Johanntól vettem az anyagot. Valami sifon szerűség... Délről hozta. A szőrmét én varrtam hozzá, ahogy a kapcsokat is – mesélte boldogan, miközben finoman végig simítottam a lenge anyagon.
Amikor Astrid észre vette, hogy nem Fogatlanért megyünk, hanem az erdőbe, úgy tűnt, egy pillanatra meglepődött, de csak vállat vont, és követett. Közeledvén a medencéhez megint visszatért az idegesítő kézremegésem, viszont próbáltam ügyet sem vetni rá. Bizonytalanság, félelem, mérhetetlen izgalom, türelmetlenség... Mindenki így érez azelőtt, hogy megkérné valaki kezét?
Előrántottam egy piros kendőt a zsebemből, amikor méterekre voltunk a lejárattól. Bekötöttem Astrid szemét, aki ettől meghàtrált kicsit. Léptünk párat előre, és megállítottam.
– Leveheteeed... – mondtam az izgalomtól remegő hangon. – Hogy tetszik? – kérdeztem, reménykedve, hogy örülni fog a kidíszített helynek.
– Hablaty... Hihetetlen vagy – válaszolta nagyra tátott szájjal. – Ezt... Ezt nekem...? – bólintottam. – Mi-miért? Csak nem készülsz valamire? – méregetett úgy, mint egy gyanúsítottat, aki épp megölt egy sárkányt.
– Ho-hogy één? Één készülni valamiree? Az ember már meg sem lepheti a barátnőjét? – túrtam zavaromban a hajamba, amitől csak még kócosabb lett.
– De. De te nem így szoktál meglepetést okozni. Te szereted... Életveszélybe sodorni magad, hogy aztán igazán meglephess engem a sebesüléseiddel – méregetett tovább.
– Ott a pont. De ne-nem... Csak arra gondoltam, beszélgethetnénk kicsit erről-arról – kezdtem el az egyik tóparti szikla darab felé tolni. Leterítettem a földön összehajtogatott hatalmas bundát rá , és leültünk.
– Miről beszélgessünk...? – kérdezte kis idő után.
– Mondjuk... Hogy megy Vihar fiókáival az élet?
– Ohh, remekül! Most kezdték el próbálgatni a szárnyaikat. A "marad", " hozd vissza", "ne a házban pisilj már", "vacsoraa" és ezekhez hasonló parancsokat már ismerik, bár Virág, az izgágább fióka rendszeresen félreérti őket, esetenként összekeveri a vacsorát az itt pisilhetsz-el, ő is halad. Imádom azt a kislányt... Olyan aranyos, majd megismerkedtetem veled. Kár, hogy ti, Fogatlannal nem élhetitek át ilyenkor, milyen... Apának lenni – halt el a hangja egy pillanatra.
– Ta-talán nem ő az utolsó. Bármi jöhet még – válaszul nekem döntötte a fejét.
– Milyenek a főnöki munkák? Meséltél róla, meg minden, de mostanság nem – nézett a szemembe.
– A-a munkák? – kérdeztem vissza zavartan. – Sok ember akar Hibbantra költözni. E-ezáltal elhalmoznak papírmunkával, és ezeket a látogatókat körbe is kell vezetni, természetesen. Az új házak építése körül is nagy a zűr, kezdi kinőni a falu az építkezéshez rendelkezésünkre álló teret. Úgy tűnik, írtani kell az erdő déli részéből, vagyis az ott élő állatokat át kell telepíteni épen maradó helyekre. Néma Swan bírkáit az ikrek folyton borogatják, és lopkodják, erre is megoldást kellene találni. A jak állomány valamiért zuhanásnak esett a kinti legelőkön, ennek utána kell járnom még az ünnepek előtt. Valószínűleg erdei farkasok... Ha erről van szó, gyorsan kell cselekednünk. A műhelyet viszi anya és Bélhangos, de gyakran elkél egy plusz kéz, olyankor engem rángatnak el az útbaigazításokról, vagy az építkezésekről – fejeztem be a monológot.
– Na és a srácokkal hogy álltok? És Fogatlan alfaként?
– Halvér megverte Takonypócot ma délután – vontam vállat. – Takony ráhajtott Kőfejre – magyaráztam meg, mert Astrid értetlenül nézett. – A többiekkel néha összefutunk... Csak pár szóra. B-be kell valljam, hiányoznak a kalandozások. Fogatlannak meg semmi dolga. Nem gnúvad, így akarattal nem tud irányítani, csak példamutatással. Erre meg... Ritkán ad okot bármely sárkány.
– Értem... Anyáddal hogy vagytok...? Tudod... Miatta – kérdezte szégyenlősen, mire szomorúan megingattam a fejem.
– Keveset vagyunk együtt, a-apáról is alig beszélünk. Anya teljesen megtört. Mondjuk... É-én is összezuhannék, ha meghalnál – töröltem le gyorsan egy kósza könnycseppet, ami bátorkodott előtörni. Azonban követte a többi... – Azért próbálok r-rá is elég időt szánni. Mint mindenkire, akit szeretek. De nem nagyon ad erre lehetőséget ez a pozíció.
Az ezt követő (Astrid számára) kínos csendben megpróbáltam összeszedni magam, (és abbahagyni a szipogást) és átgondolni a tervemet. Mondom neki, hogy lenne egy fontos kérdésem. Érdeklődve néz rám, felállok a szikláról. Féltérdre ereszkedem, és megkérdezem. Vagy megver, vagy igent mond. Bíztató gondolatok Hablaty, bíztatóak!
– A-astrid... Lenne egy kérdésem – térdeltem le elé, a lány arcán pedig mintha döbbenetet láttam volna átfutni. – Ho- – mély levegőt vettem. – -Hozzám jönnél fe-feleségül? – néztem rá, rátámaszkodva a térdemre. A válasza egy hatalmas csók volt. ((Tánc és álom; ,,...bár ékes szóval kérdezel, ne szóban várd a választ. Én csókkal mondtam néked el, hogy a szívem téged választ..."))
– Ezt... Vegyem...?
– IGEN, PERSZE, HOGY HOZZÁD MEGYEK, HABLATY! – kiáltotta, ahogy eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek. Elővettem a kék gyűrűt, amire kidülledt szemekkel nézett rá.
Mosolyogva húztam fel a gyűrűsujjára.
– E-ez gyönyörű lett! Te csináltad, igaz? – aprót bólintottam. – Büszkén fogom viselni, köszönöm... Édes – ölelt meg. A becenéven meglepődtem, valljuk be, de jó volt a hangzása.
Egy ideje üldögéltünk a bundán, amikor Astrid fogai halkan elkezdtek egymásnak koccanni. Jobban magamhoz húztam.
– Fázol? – suttogtam neki egész közelről, amitől kirázta a hideg. Válaszra nem is vártam, lekaptam magamról a köpenyemet, és a hátára terítettem. Hálásan pillantott felém, de a szemei kezdtek lecsukódni. Küzdött ellene, még is, nem kellett hozzá sok idő, már mélyen durmolt. Az ölembe vettem, és haza felé kezdtem cipelni.
Útközben nagyon halkan dudorásztam apámék dalát, hiszen eszméletlenül tetszett. Ettől Astrid halványan elmosolyodott álmában.
A bejárati ajtónkat a lábammal lassan toltam be, és beléptem rajta. Anya amint meghallotta a lépteimet, úgy döntött, ordítozik kicsit.
– Fiam! Hogy ment a... – amint meglátta a halkan szuszogó lányt a karjaimban, visszafogta a hangját. – ...Oh, látom, jól – mosolyodott el. – Rám és apádra emlékeztettek. Engem is így cipelt haza az eljegyzés után.
– Tényleg? – kérdeztem meglepődve, amikor mellé értem az emeleten.
– Igen. Gyerünk, fektesd le. Bármilyen jó is neki az öledben, hamar fel fog kelni, ha így folytatjuk. És akkor majd egész éjjel le sem lehet lőni – magyarázta, és óvatosan a szobám felé kezdett lökdösni. – Legyen jó éjszakátok – kacsintott az értetlen arcomba.
Beléptem a sötét szobámba, anya pedig becsukta mögöttünk az ajtót. Fogatlan felkapta a fejét, és nyugodt dorombolással jelezte, hogy örül annak, hogy lát minket. Óvatosan letettem az ágyamra Astridot, és miután megdögönyöztem a sárkányomat, és leszedtem a fém-lábamat, befeküdtem Astrid mellé a takaró alá. Átkaroltam, magamhoz húztam.
– Mmm... Szeretlekhh... – motyogta két álom között.
– Én is téged – leheltem az arcára egy puszit, miközben lehunytam a szemeimet.
***
Reggel még félálomban ölelgettem Astridot, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtón. Lassan kigobóztam magam Astrid karjaiból, és az zajforráshoz bicegtem, műláb híján egy kis széket használva mankóként. Az ajtó kivágódott, ahogy lenyomtam a kilincset. Takonypóc állt előttem, kissé kormosan, a sisakja ferdén volt a fejére rakva. Azonnal kiment a szememből minden álom, Astrid pedig kócos hajjal ült fel az ágyon.
– Ha-ha-hablatyhh-h-h-h... – támaszkodott meg a térdén, hogy kifújja magát. – Először is... Tudni sem akarom, Astrid mit keres ilyen hajjal az ágyadban, és te is miért nézel ki így – mutatott a rajtam ferdén lógó pólómra, és kesze-kusza hajamra, mire megforgattam a szemem, jelezve, hogy folytassa. – Ezt látnod kell! – intett, hogy kövessem. Felcsatoltam a lábamat, és utána rohantam.
Amint kiléptem a fagyos pirkadatba, lefagytam. Egy hatalmas hajó közeledett felénk.

Nem adott időt, hát csak nem adott!