12. rész | Hablaty dilemmája |

                                                                 
Sziasztoook! Mivel is kezdjem.... 1200 MEGTEKINTÉS?!
 Rohannom kell azzal a kérdezz-felelekkel...

Ez a rész nem sikerült hosszúra, mert kifújt az ihlet, és inkább újba kezdek. Jó olvasást, várom a kommenteket! :D
                                                                    Hablaty szemszöge

   Nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, hogy Astrid évezredeknek tűnő percekig nem ébredt fel. Ahogy az imént történtekkel sem. Hisz megbeszéltem Takonypóccal... De úgy látszik, szavahihetetlenné vált. A szememben biztosan.
– Mi történt velem? – kérdezte tompa hangon Astrid. Felpattantam az asztalomtól, és az ágyhoz siettem.
 Leguggoltam mellé, hogy megfoghassam a felém nyújtott kezét.
– Agyrázkódásod van. Nagyon beütötted a fejed, mikor lezuhantál.
Mintha nem is érdekelte volna a válaszom e része, feltette a következő kérdését.
– V-velük mi-minden rendben? – szegezte aggódó szemeit domborodó hasára.
– Igen.
– Biztos? – lassan kifújtam a levegőt, és az álla alatt megfogva felém fordítottam piros arcát.
– Persze – feleltem bíztatóan mosolyogva. Láthatóan megnyugodott.
 Finom csókot leheltem az ajkaira. Éreztem, hogy ő szinte vibrál, emiatt nehezére esett elszakadni tőlem.
 Visszaültem az asztalhoz, azzal a szándékkal, hogy folytatom a firkálást.
– Takonnyal elbántál? – telepedett hirtelen Astrid a vállamra, onnan nézett le rám. Nagyobb sóhaj ki sem szaladhatott volna a számon.
– Nem. – húzkáltam két vonalat, amik igen csak bizonytalanul kacskaringósak lettek.
– Miért?
– Semmi különösebb oka nem volt – füllentettem. Hála Thornak, nem vette a lapot.
– Ez meg ki? – mutatott a rajzlapomra.
– Nem tudom. Vele álmodom egy ideje – simítottam végig a rikítóan lila szemű éjfúria fején.
 Az a sárkány tényleg megjelent minden álmomban. Egyik éjjel például véresen fetrengett előttem, mert megmarta egy skorpió szerű sárkány.
 Hiába húztam meg lassan a vonalakat, nem akart engedelmeskedni a kezem, túlzottan remegett. Radíroztam, újra rajzoltam.
 Astrid hányingerre panaszkodott, így lefeküdt pihenni.
 Halkan próbáltam kiszökni a szobából, de megint belerúgtam az asztalba.
– Mikor fogsz visszajönni...? – Astrid szeme csukva volt, azt hittem, már alszik, de nem. Levettem a kezem a kilincsről, és pár szó erejéig vissza fordultam a szőke lányhoz.
– Nem tudom.
– Jó... Siess vissza hozzánk.
 Megint olvasott a gondolataimban.
                             
                                                                                       ***

  Fagyos szellő kapott Fogatlan vékony, fekete szárnyai, meg a vastag köpenyem alá, ahogy felszálltunk a ház előtt.
– Pajti, merre menjünk? – megrázta magát, és gyorsabban kezdett el csapkodni. Rákönyököltem a kapaszkodóra, a fejemet pedig hátradöntöttem.
 A fekete égbolton táncot lejtettek a kis csillagok, mint megannyi kis szentjánosbogár, a hatalmas hold pedig halovány fehér fénnyel borította be a tenger tükörsima felszínét.
 Alattunk a kis falu házaiban pislákoltak a lámpások, égett pár faluszéli fáklya, a dokkokban ringatóztak a gigászibbnál gigászibb viking hajók. A felhők közé magasodó hegyen, a kunyhó előtt, ahogy láttam a gyógyítónk tett éppen helyre egy térdizületet.
  Ahol fényes nappal sárkányoknak és lovasaiknak szurkolt százával a hibbanti nép, most üresen kongott, a nagy, rúnákkal televarrott kürtöt sem fújta órák óta senki.
  A kifestett kosarak sem bégettek, csak Néma Swan külső legelőin visszhangzottak az izgatott birkák.
  A katapultokat is ette a por, használatlanul álltak egymás mellé tolva.
  Csöndes éjjel volt, jól esett, ahogy a szél játszadozott a kócos hajammal, könnyeket fakasztott zöld szemeimben, szabadnak éreztem magam. Néha kard pengeként hasított a síri csendbe egy-egy sárkány üvöltés, vagy farkas vonyítás.
  Takonypóc kölyökkorunkban rengeteget szekált, állandóan kínos helyzetekbe hozott, amiből kifolyólag az egész falu rajtam röhögött. Rámöntötte a húslevesemet, a vizemet, a meleg jaktejemet, a borsófőzelékemet, krumplifőzelékemet, még a zabkásámat is, csak hogy azt mondhassa, bepisiltem, vagy lehánytam magam. Elhappolt előlem minden feladatot, még orrszőre is előbb kezdett el nőni, mint nekem. Az izomzatról meg ne is beszéljünk. Csontváz szerű voltam, amióta az eszemet tudtam (na, jó, még most is), és bárhová vetett az élet, a Jorgenson fiú fülébe jutott. Emlékszem, amikor először mentem el hajózni apámmal, mint örökös. Takonypóc azonnal ott is termett, majd hősies mozdulattal beleborított a JÉGHIDEG tengerbe. Apám Bélhangossal volt elfoglalva, így hát magamnak kellett kimásznom a hajóra. Akkor jól meg is fáztam. Ez hirtelenjében okot adott Takonynak arra, hogy elvegye a zsebkendőmet, amiért... Nos... Lógó takonnyal (de Takony is lóghatott volna) kellett végig rohannom a főtéren.
  Kalandos utazásaim során is a sarkamban loholt, akár egy vérszomjas farkas, aki minden pillanatban arra vár, essek végre orra, szúrjam le magamat a kardommal, öljön meg vagy vigyen el egy vérengző sárkány, esetleg fulladjak tengerbe. Mindenképpen örökös akart lenni, vagy tudom is én, csak figyelmet akart.
  Ahogy cseperedtünk, mind változtunk. Külsőleg is, de leginkább a belsőnk. Szőrszálak, hosszabb, vagy éppen rövidebb haj, apróbb, nagyobb stílus váltások, új ruhák, páncélzat,  élesebb arcvonások.
  Én megtanultam, hogyan éljek együtt a sárkányokkal, miként szelidítsem meg őket, évek óta kutatom a titkos képességeiket. Sokat tettem ezért a faluért, hogy ott tartson, ahol tart. Új házszerkezeteket vetettem papírra másodpercek alatt, tökéletesítettem a tűzvédelmi rendszert, sárkány istállót építtettem, sárkány keltetőt, felfejlesztettem a nyeregkészítő műhelyt, betanítottam Bélhangost a világon létező összes betegség felismerésére, és gyógyítására, amit sárkány elkaphat, összességében JÓVAL kényelmesebbé tettem a Hibbant-szigeten élők életét.
  Ezzel ellenben Takonypóc... Keveri a bajt, és amikor már azt hisszük, kinőtte az erőszakot, elkezd lányokat verni, ráadásul lelök egy TERHES asszonyt a sárkányáról versenyzés közben. Értem én, hogy beteg az édesapja... No de ezt így levezetni? Menjen el szekercét dobálni az erdőbe, beszélgessen a barátaival, mozduljon ki egy kicsit, repüljön egyet a mogorva repülő gyíkján. ((Bocsi Kampó!))
  Amúgy is rettegek, hogy egyszer Astrid úgy fog köszönteni, hogy ,,valami nagy baj van, azt hiszem, mindjárt jönnek a babák!", nincs szükségem arra, hogy veszélybe kerüljenek MINDHÁRMAN... Szegény lány szervezete eleve ki van merülve, el sem tudom képzelni, milyen lehet magaddal cipelni mindenhová KÉT kisbabát, agyrázkódás nem kellett volna neki hozzá. Folyton azon szenved, hogy mennyire szétmegy a dereka, csípője, háta, gerincoszlopa, felfúvódott a bokája, ha nem eszik, iszik eleget, szédeleg, alig tud aludni, ha háton fekszik, levegőt sem nagyon kap, megőrültek a hormonjai, minden baja van már.
  Igazán ráfér a pihenés, de nem úgy, hogy ha lábra állna, elokádná magát, vagy összeesne. Szó nincs arra, mennyire aggódom érte... Értük... Minden pillanatban...
  Takonnyal meg pontosan azt beszéltem meg, hogy kitagadjuk, ha nem változtat a modorán. Szájhős bárki lehet anélkül, hogy veszélybe sodorna egyszerre három életet is.
– Mit csináljak vele? – borultam Fogatlan fejére szomorúan. Mint aki követhette a gondolatmenetemet, visszamorgott.
– Nem ölhetjük meg... Nem, angolnák közé sem vethetjük. Gyújtsuk fel a házát? Na de Fogatlan! Nem kapsz több makrélát, ha ilyen agresszív leszel tőle! – válaszul megcsapott az egyik hosszú fülével. – Most nem hatsz meg! – csúnyán néztem összeszükült pupilláiba. – Komolyan... Mit tegyek? – kérdőn pillantott fel rám egy rövid morgással. – Igen, próbáltam beszélni vele. Mindhiába... Megszegte az ígéretét, csalódást okozott. Még mindig nem, Fogatlan! Nem lőheted le! Miért vagy ilyen? Azt akarod, hogy legyőzzelek repülésben, igaz? – kitágultak fekete pupillái, és kérés nélkül elkezdett a felhők közé repülni. – Készen vagy? – bólintott. Kipattintottam a kengyelben lévő fémlábamat, leporoltam a combomat, majd lefordultam az éjfúriámról.
 Nyílvesszőként zuhantam, a köpenyem egy pillanatig úgy tűnt, leszakad a vad széltől, de végül maradt a páncélomhoz rögzítve. Fogatlan kecsesen ugrott utánam, szárnyait összébb húzta, kidugott nyelvével pedig falta a szelet.
– ÉÉS EZ AAZ! – kiáltottam, tökre elfeledkezdve arról, hogy az alvó sziget tőlünk röpke egy kilóméterre feküdt.
 Szétnyitottam a szárnyakat, Fogatlan pedig leutánzott.
 Ahogy ott szálltam a gyönyörű éjszakában a sárkányommal, megszűnni látszott minden gondom. Takonypóc felé érzett utálatom is elillant, Astridra gondolva sem ugrott idegesen össze a gyomrom.
 Most nem egy falu főnöke voltam, nem egy leendő IKRES apa, nem egy férj, sem pedig egy csalódott barát. Csak sodródtam a sötét égbolton, éreztem a fülemben sipítozó szelet, az adrenalintól pezsgő vért, ami eljutott a gyorsan zakatoló szívemig.
 Belenéztem Fogatlan zöld szemeibe, és az eddig érzékeltek is megszűntek lézetni. Megbíztam a nagy szemekben, sírtam értük, hogy újra láthassam, értük feláldoztam volna az életem is. A gazdája a legjobb barátom, a jobbik énem. A lelkitársam...